A dokumentumfilm emblematikus történetet hoz vissza a feledésből: Nyugat-Pápua sorsát, amelyet a holland emlékezet évtizedek óta kiszorít, miután az önrendelkezés ígéretét geopolitikai alkuk, hidegháborús stratégiák és nyersanyag-érdekek felülírták. Túlmutatván egy elfeledett gyarmati epizód rekonstruálásán, a kolonializmusból neokolonializmusba való átmenetet rajzolja fel, ahol a szuverenitás nyelvének szörnyű torzulását követhetjük végig.
A nyitó Rousseau-idézet – minden történetnek négy oldala létezik – a te, az ő, az igazság és a valóság fejezeteire bontja a két órás filmet. Veldhuizen a holland kolonializmus önképéből indul, majd fokozatosan bontja le azt. A kezdeti restaurált, színezett 35 mm-es archív felvételek meglepően közelinek mutatják az ötvenes-hatvanas éveket. Az alattuk futó narratív, “civilizáló” propagandával keverve is hiába idéznek gyanúsan robbanékony formulákat, közvetlenül szólnak ki a nézők “gyarmatosító” tekintetének – ezzel nyomban elindítva minket a szembesítés hosszú útján.
Megismerkedünk a holland jelenlét paternalista logikájával, a fehér ember dehumanizáló modernitásával és a „kőkorszakból való kiemelés” hősi retorikájával. A jóléti narratíva mögött ott húzódik a tulajdonosi gesztus, miszerint a hollandokon múlik, mi lesz ebből a földből. Amikor a globális dekolonizáció hulláma eléri a térséget, Nyugat-Pápua már zászlót, parlamentet, önállóságra felkészítő intézményeket kap és Hollandia addig hangoztatja a nemzetközi színtéren, hogy mindent megtesz Nyugat-Pápuáért, amíg el nem hiszi mindenki. Azonban érkezik a fordulat 1962-ben, amikor amerikai nyomásra, az ENSZ-közvetítésével a terület hirtelen Indonézia fennhatósága alá kerül. A függetlenséget ígérő népszavazás pedig puszta technikai hivatkozássá lesz – a döntés lezárt politikai alku részeként születik meg.
A film innentől elfordul a diplomáciai nyelvtől, és azok felé közelít, akik számára ez az esemény generációkat érintő következményekkel járt – köztük Julia Jouwe újságíróra és az idősebb emigráns generáció képviselőire. Archívumkutatás, családtörténetek, személyes veszteségek kapcsolódnak össze a nagy politikai játszmákkal és folynak bele az egyre mélyülő repedésekbe.
Az indonéz uralom alatt a terület a világ egyik leginkább militarizált régiójává vált. A megszólalók „lassú genocídiumként” írják le a folyamatot, amely kitelepítéssel, erőszakkal, marginalizációval jár együtt, miközben a réz- és aranybányászat globális profitot termel.
Esszégyárak és erkölcsi vakfoltok: mi van, ha kiderül, hogy a tudás ma már valójában nem is hatalom?A montázs diplomáciai tárgyalótermeket ütköztet erőszakról szóló beszámolókkal, ünnepélyes nyilatkozatokat a családi gyász történeteivel, így elkerülve a didaxist. A forma egyik kockázata az információ-sűrűség. Ugyanakkor ez a tömörség felel meg a film tétjének: a felejtés mechanizmusának feltárásához tán igenis a túlterhelés, a feszültség passzol – hiszen mint ahogy a legelső pillanatban is érződik, a konfliktus jelen idejű.
Infó: Daan Veldhuizen: Megszegett ígéret. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál. 2026. január 27., Mammut II.
