A magyar külügyminiszter hétfői bejelentése óta az eddiginél is egyértelműbb: a Fidesz mindent egy lapra tesz fel a választási kampány hátralévő részében. A kormányzás úgynevezett eredményeivel nem is igazán próbálkoztak, az adóriogatás a jelek szerint besült, a Tisza-lufi pedig ahhoz képest elég feszes, hogy a pártsajtó 2024 (!) márciusa óta nagyjából havonta tudósít a kipukkanásáról. Jobb híján tehát marad az ukránozás; a közpénz-százmilliárdokból felépített képzelt ellenség, amelyet egyetlen, jó helyre tett x-szel le lehet győzni a választáson.
A NER fő erőssége a hívek aranyhal-memóriája, idézzük fel hát a kezdeteket. Azt mindenekelőtt, hogy amikor kitört a háború, a rezsim a lényeget illetően heteken át hallgatott (azokat leszámítva, akik közvetlenül Moszkvából kapják az ukázt), mert egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy az agresszor, vagy inkább a megtámadott fél mellett hasznosabb kiállni. Amikor pedig megszületett a döntés, hogy az orosz kapcsolat mindent megér – hogy nem az „olcsó” orosz gáz miatt, arról épp lapunk tegnapi száma közölt illusztris számokat –, az elsődleges magyarázat az volt, hogy Ukrajna sanyargatja az ottani magyar kisebbséget.
Hogy eldöntsük, helytálló-e ez az érv, érdemes összehasonlítani a szlovákiai és az ukrajnai magyarok jogait. Annak ellenére, hogy Szlovákia EU-tag, egyáltalán nem egyértelmű, hogy felé billen a mérleg: náluk a nyelvi jogok szűkülnek, a kisebbségi oktatás finanszírozása drámaian romlik, az egész fölött pedig koronaként ott lebeg a magyar etnikumot származásánál fogva durva joghátránnyal sújtó Benes-dekrétumok ügye, amelyekhez még csak hasonló sem irányul az Ukrajnában élő nemzettársaink ellen. Ehhez képest a jogfosztása miatt immár tömegtüntetéseken tiltakozó szlovákiai magyarság egy homlokráncolást sem ért meg Orbánnak, mint ahogy a mégiscsak valamiféle kisebbségvédelmi garanciát ígérő ukrán EU-tagság mellett egységesen kiálló ottani magyarok igényei is úgy lettek lesöpörve a miniszterelnöki asztalról, mint a száradó kenyérmorzsák.
Amikor a kormány Ukrajnával (Ukrajna ellen) kampányol, annak biztosan nem az a célja, hogy a kárpátaljai magyar lakosságot megvédje – ez a politika ártani sokat tud nekik, használni viszont semmit. És persze nem is az a valódi cél, hogy minket megvédjenek bármitől – azok után, hogy kiderült, a drága gázvásárlásainkkal Putyin rablóháborús költségeinek a tizedét mi fizetjük, nehéz azzal érvelni, hogy a választás tétje: akarjuk-e finanszírozni háborút. Pedig tényleg ez a(z egyik) tét: ha Orbán Viktor marad, Oroszország továbbra is megkap minden tőlünk telhető segítséget – pénzben, propagandában, információban, EU- és NATO-beli aknamunkában – a háborúja folytatásához, kerül amibe kerül. Putyin valdaji aranyvécéje (az igazi, nem az, amit Zelenszkijnek photoshoppoltak) négy év alatt sokezer milliárd forintunkat nyelte el, és vele a regionális meg a nemzetközi kapcsolatrendszerünk is ment a lefolyóba – az ukrán kapcsolattal együtt, amely, ha a pőre számokat nézzük, még ma is sokkal fontosabb az orosznál.