Na jó, de mi az a tornyos, hagymakupolás épület? – tette fel a kérdést a Fortepan képek adatolásával foglalkozó indexes beszélgetőcsoport egyik veteránja. Jó másfél évtizednyi együttes munkálkodás után a közösség amúgy simán leblattol egy ilyen fotót: a ceglédi vasútvonal pályáját látjuk, balra a Városliget, jobbra Herminamező, a Mexikói út mentén pedig előbb az izraelita hitközség siketnéma intézete és Wechselmann-féle vakok intézete, feljebb pedig a nyomorék gyermekek országos otthona és kórháza, egy robusztus, három tagból álló tömb.
Egy kolléga azt is bravúros gyorsasággal megtalálta, hogy Inkey Tibor felvétele a Magyarság Képes Mellékletében jelent meg, 1938 áprilisában. A képaláírás arról tájékoztat, hogy a vasúti munkások épp ideiglenes állomásokat építenek, amelyek a május végén kezdődő Eucharisztikus Kongresszusra érkező különvonatok forgalma alól lesznek majd hivatva tehermentesíteni a Nyugati pályaudvart. Úgyhogy tényleg csak egy kérdés maradt: mi az a tornyos, hagymakupolás épület a Mexikói úton, az Erzsébet királyné útjától épp csak egy kicsit felénk?
Ha hiszik, ha nem, az egy fantom. Herminamező legnagyobb ismerőjét kérdeztem, mit tud róla, ő pedig meglepve állította, hogy most látja először. Ma már nyoma sincs, egy kockaforma hetvenes évekbeli társasház áll a helyén. És a jelek szerint nem maradt fenn róla másik fotó vagy leírás sem.
Ha alaposan megnézik a képet, láthatják, hogy a rejtélyes épület mögött, közvetlenül az Erzsébet királyné útja sarkán áll egy alacsony, kunyhóforma házikó. Arról legalább tudjuk, mi volt: a Trieszti nőhöz címzett, híres-nevezetes kertvendéglő. Na persze erről a kocsmáról is összevissza ír mindenfélét a szakirodalom, de mi szerencsére jókor vagyunk jó helyen, és hála az Arcanum adatbázisának, nagyobb eséllyel szálazhatjuk szét az információkat, mint eleink.
Amikor a Trieszti nő története kezdődött – legalábbis az alapító vendéglős szerint, aki rendre 1884 óta fennállóként hirdette a vállalkozását –, épp változásban volt itt minden. Addig az Amerikai és a Mexikói út közötti teljes tömb a Budapesti Iparbank tulajdonában volt, de akkortájt megvette egy Kiss András nevű magánzó, és már vélhetően ő adta bérbe a Városligethez legközelebb lévő, sarki telket Lieber Salo korcsmárosnak.
Hogy miféle név ez a Salo? Alighanem rövidített. De hogy honnan sodorta a szél Herminamezőre a vendéglőst, és hogy mely náció szülötte volt, azt nem tudom megmondani. Ha sűrűfésűvel vallatjuk a dokumentumokat, megtaláljuk őt még Lieber Henrik, Lieber Henrik Salamon, Lieber H. Salamon néven is, és csak abból gondolom, hogy eredetileg Szalomonnak ejtette a nevét, mert majd 1900 februárjában így közlik a negyvenhatodik évében, gyermektelenül elhunyt felesége halálhírét: „Lieber Szalóné Visoti Mária” temetésére hív a gyászjelentés. A férj pedig – ez alkalomból mint Henrik – majd csak ugyanezen év szeptemberében tesz állampolgári esküt a budapesti polgármester helyettese előtt.
Ha hihetünk a legendának, hogy a vendéglős a feleségéről nevezte el a kocsmát, akkor a nyitáskor épp harmincéves, Lieber Salóval frissen összeházasodott Visoti Mária kellett legyen a – néha így jegyzett: Szép – Trieszti nő. De nem tudjuk. Azt azonban igen, hogy a „sörkerthelyiséget” első ízben 1887 húsvét vasárnapi nyitással ajánlotta újsághirdetés útján is a nagyközönség figyelmébe a kocsmáros, aki akkor 10 krajcárért mért egy krigli márciusi sört, kínált „mindenféle” borokat – ezeket ő maga termelte Erdélyben, valamint a szekszárdi borvidéken – és ásványvizeket, sőt azt is ígérte, „ízes ételekről a legjobban lesz gondoskodva”.
A kertvendéglő hamar divatba jött. Hadastyán és jótékony egyletek, asztaltársaságok és iparos társulatok látogatták, vigalmaikon tombola, bengáli tűz, hangverseny, tánc és műkedvelő előadás tarkította a kedélyes sörözést. De jártak ide tekézők, labdázók és kerékpárral „sétázók” is, majd a szemközt kiépített ügetőpálya népes közönsége. A siker legbiztosabb jele, hogy 1894-ben Lieber Salo már arról adott hírt: a Trieszti nő a fő- és székváros legnagyobb kerthelyisége, kávéháza télen is üzemel és egész éjjel nyitva tart. Hol cigányzene, hol női zenekar várta a nagyközönséget a zárt körű termek, árnyas kerti ülőhelyek és kioszkok rengetegében, ahol egyszerre 3000 ember is helyet tudott foglalni. Igaz, egy krigli sörért ekkor már 14 fillért kértek.
Ám az igazi népszerűséget a magyarországi munkásmozgalom kibontakozása hozta el a vendéglő számára. Nem pusztán a Magyarországi Szociáldemokrata Párt gyülekezőhelyévé vált, hanem rendre itt ütötték fel sztrájktanyájukat a jobb munkakörülményekért, fizetésemelésért harcoló munkások. A téglagyáriak, a kőmíveslegények, a villamosvasúti alkalmazottak, a kovácsok, a vasgyáriak, a szobafestők, a vasutasok mind ide gyűltek a munkabeszüntetések alkalmával, hiszen a Trieszti nő két dupla teleknyi kerthelyiségében szükség esetén tízezer ember is kényelmesen forronghatott.
Nem véletlen, hogy a munkásmozgalom majdani fennköltségét hírből sem ismerő Lieber 1906-ban már így hirdette a vállalkozását a Népszavában: „Az első és a legnagyobb kerthelyiség összejövetelek és népgyűlések számára; az első és a Városliget legnagyobb sztrájktanyája. Kellemes szórakoztató hely polgári családok számára.”
A közben eltelt két évtized alatt persze nemcsak a Trieszti nő vált nagyüzemmé, hanem a környező város is ugrásszerű fejlődésnek indult. Az új század első éveiben villamosvonal létesült a Mexikói úton és az Erzsébet királyné útján, a város pedig elhatározta mindkettő kiszélesítését. Az Erzsébet királyné útjával nem is volt gond, a 7. számú telek tulajdonosa már Lieber Salo volt, aki szép kártérítés fejében átengedte a szükséges területet. De ott volt a saroktelek is, az 5. számú – egyben Mexikói út 66. –, amelyen több épület is állt, és ezek kisajátítása túlzott költséget jelentett volna. A város ezért egyelőre a meglévő házak vonalához alkalmazkodott.
Ilyen meglévő ház volt a tornyos villa is: szinte kikönyökölt a Mexikói útra, kicsit beleharapva az úttestbe. A korabeli címek, helyrajzi számok, dokumentumok és ingatlanügyi nyilvántartások kínkeserves összevetése alapján a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy ezt a telket 1889-ben vásárolta meg Kiss Andrástól egy Nickl Ignác nevű ferencvárosi ácsmester, aki 1893 szeptemberében kapott építési engedélyt egy földszintes nyaraló terveire. A villa, mint a fotón is látszik, földszintes – és egy rátarti ácsmestertől bizony egy ilyen különleges tetőmegoldás választása sem lenne szokatlan.
Nickl Ignác és Lieber Salo jó ideig békésen éldegélt egymás mellett a nagy telek két végében, aztán 1910-ben az ács váratlanul tönkrement. Házát elárverezték, a Lord és Társa cég vette meg, majd gyorsan tovább is passzolta, mégpedig másfélszeres áron Neumann Jakabnak. Amivel rettentő háborúság vette kezdetét.
Neumann Jakab ugyanis nem más volt, mint Lieber Salo korábbi üzletvezetője, aki 1909-ben bérbe vette tőle a Trieszti nőt. Igen ám, csakhogy friss szerzeményét rögtön egy sajtószenzációval sikerült belopnia a hírekbe: nem elég, hogy tetten értek két hírhedt hamiskártyást a csapszékben, akik több ezer koronát csaltak ki egy orosz mérnöktől, de korábbi alkalmazottai azzal is megvádolták Neumannt, hogy tippadóként és cinkelt kártyák birtokosaként ő maga is részt vett a csalásban. A kocsmáros ugyan pár napos fogsággal megúszta a dolgot és végül felmentették, de a következő évben meg azzal hozta kínos helyzetbe Lieber Salót, hogy mit sem törődve a vendéglőt a Kőbányai Polgári Serfőzőhöz kötő kizárólagos szerződéssel, Aradról rendelt az üzletbe sört.
Lieber Salo, látva, hogy hajdani alkalmazottja megvette az Erzsébet királyné útja 5. alatti telket és vele a Trieszti nő épületét, plusz nem hajlandó visszaadni az üzemeltetés jogát, sajátos bosszút állt. Fogta magát, és megvásárolt egy Dob utcai kocsmát, majd áthelyezte az üzletet a saját telkére, az Erzsébet királyné útja 7. alá. Két Trieszti nő működött hát egymás mellett, egészen addig, amíg a „régit” vezető Lieber Salo 1915-ben be nem dobta a törülközőt, és el nem adta a saját sörkertjét a Polgári Serfőzőnek.
Neumannék maradtak, csak éppen valamikor a harmincas évek elején Viktor vette át a vendéglőt az édesapjától. A Trieszti nő afféle nosztalgikus hellyé vált, amelyről múlt időben szokás beszélni, és a bakák meg a cselédek által látogatott bálokon a filléres belépődíjat megfizetőknek madzagos plombát fűztek a ruhájára, nehogy a kerítés résein át kiadják a jegyet a potyázóknak. A hattyúdalt alighanem az jelentette, amikor 1941-ben nagy csinnadrattával romantikus filmet forgattak a kerthelyiségben. A Régi keringő főszereplője Páger Antal volt, egy snájdig taxisofőrt játszott.
Az 1944-es légi felvételeken még látszik a Trieszti nő és a Mexikói útra rálógó tornyos villa is. A telekről aztán csak 1952-ben jelent meg a következő híradás: a Magyar Nemzet arról tudósított, hogy az ostromban elpusztult a vendéglő, de a romok eltakarításakor kiderült, hogy a ház szerkezetében megmaradt egy korábbi vadászlak kétoszlopos, kúriaszerű homlokzata. Így azt állították helyre, immár Vadászkert néven. Ha látni szeretnék a Városliget előtti idők e hírmondóját, vessenek egy pillantást a hajdani sörkert helyén terpeszkedő etetőkombinátra: a házikó ott lapul ma is, épp előtte fordul a villamos.
