A beszélőknek ne adjunk jelzéseket, hogy fogják vissza magukat, engedjenek másokat is szóhoz jutni. A hallgatókat pedig nem érdemes faggatni, hogy na, mondd már, mi van veled, olyan csendben vagy, baj van? Nem, nincs semmi baj. Akkor fogja rosszul érezni magát, ha beszélnie kell, előkaparni valamit a lelkéből, emlékeiből, valahogy megfogalmazni, hogy talán a többieknek is érdekes legyen, és ne bántson meg közben senkit. Kínszenvedés. Meg értelme sincs. Hiszen a közben hallgatásra kényszerített beszélő szintén szenved, és alig várja, hogy belevághasson, kommentáljon, és visszavegye a szót.
A művészet társasági tere kellemes összhangot teremt a szerepek között. Az alkotó beszél, a néző/olvasó hallgatja. Milyen borzasztó is lenne, ha megszakadna egy színházi előadás, s a színészek leszólnának, bocs, mi itt csak bohóckodunk, gyertek, játszatok most ti el valamit. Ha csak pár percre be akarnak vonni nézőket a produkcióba, többségüknek rögtön libabőrös lesz a háta. Ne, őket hagyják békén! Sok művész számára ugyanilyen megerőltető mások műveire, szövegeire figyelni, azaz hallgatni.
Egyszóval, az emberek csak ritkán mennek társaságba azért, hogy beszélgessenek. Nincs igazán ínyükre ez a fajta érintkezés. Van, aki beszélni akar, van, aki másokat hallgatni. És a közösségi háló remekül megoldja ezt a problémát. Nem csoda, hogy inkább rajta csüngünk, és nem ismerőseink társaságát keressük. Akinek mondandója van, influenszerkedik, közli, mit főzött, hova utazott, miről mit gondol, a nézők meg hallgatják, esetleg írnak egy kommentmondatot.
A professzionális médiában ugyanígy funkcionálnak a talkshow-k. Nagydumás celebek a képernyőn, Hallgatók a képernyő előtt. Pokoli kényelmes felállás! Ha uncsi a szövegelés, lehet kapcsolni egy másikra – részben talán ugyanazokkal a szereplőkkel. Nincs sértődés, mindenki kiélheti, amit szeret. És abszolút sületlenség ezeket az adásokat kemény kritika alá venni, morogni, hogy felszínesek, mesterkéltek. Nem igazi produkciókról van szó. Ez a mai társasági élet.
A házigazda-műsorvezető meghív pár ismert (vagy annak vélt), jó beszélőkével megáldott embert, maga köré ülteti, majd pár témával dumára ingerli őket. Utána már csak arra kell ügyelnie, hogy egyszerre csak egyikük beszéljen. Mert azonnal áradni kezdenek a történetek, gondolatok, a résztvevők igyekeznek poénkodással átvenni a szót, nevetgélve dodzsemeznek a mesék, a hétköznapi bölcsességek. A néző pedig élvezi a társasági háttérzajt, kedvére figyel és nem figyel, beszól és nem szól be, feláll, leül, kimegy, visszajön, nasizik, vasal, és örül, hogy neki nem kell semmit mondania, csak kedvére hallgathat másokat.
A hétvégéken hosszú ideig Bochkor Gábor ATV-s dumcsi bulija (#Bochkor) lüktetett a jókedvtől a legcsábítóbban. Ám mostanában komoly kihívókat kapott. A Hír TV-n Harsányi Leventével elindult a Harsány, hasonló hangütésben, de élő közönség nélkül. Tavaly októberben pedig a Duna TV is a hétvégi talkshow mezejére lépett. Az Azt beszélik beszél(get)ős társasága nem fotelekben, hanem egy asztal körül ül, mögöttük virtuális közönség képe, amely ízlésesen bejátszott tapssal, nevetéssel ad hírt magáról. Ez nem egyszerű hatásfokozás, hanem a koncepciót erősíti. A műsor a valós és virtuális tér mindennapi mezsgyéjén igyekszik letanyázni. Témáit a közösségi háló nagy nézettségű termékeiből meríti. Abba a jellegzetesen mai társalgási térbe próbál vezetni, amely valóban egyre inkább netes élményekre épül. Az elhangzó reflexiók, felidézett személyes történetek bizonyos értelemben a kommentkommunikációt is idézik.
Érdekes keretezés. Más talkshow-k is használják az internetes forrást, de nem koncepciózusan. A Duna műsora ezért némi eredetiséget is csillogtat. Érdemes lenne ezt a keretet még hangsúlyosabbá tenni. Mindenesetre, aki ide csönget be társasági locsiért vasárnap este, nem fogja rosszul érezni magát. A szokottnál kevesebb a röhögés, viszont több az összefüggő beszéd, a kerek történet. A házigazda: Mészáros Ibolya színésznő. A négy vendég egy állandó csapatból kerül ki: Náray Erika, Pásztor Anna, Janza Kata, Harsányi Levente, Nagy Sándor, Csonka András, Kovács Áron, Ujvári Zoltán Szilveszter. És van egy pszichológus szakértő is, F. Takács István, de nem kell tőle megijedni, könnyed lelki értelmezéseket ad, és csak akkor, ha indokolt. Senki se kérdezze, miért pont ők ülnek az asztalnál. Őket hívták oda, és pont. Mindegy, miért, simán megcsinálják, ami itt kell. Egy talkshow jó hangulata nagyrészt azon múlik, hogy a vendégek mennyire érzik egymást, mennyire tudnak összhangot teremteni. Itt Náray Erika és Kovács Áron kezelése okozott eddig kisebb nehézséget, ők hajlamosak megszólalás után kapkodni, túlpörögni a dolgot. De azért soha nem agyvéreztetően. Egészében ez egy kulturált talkshow, bele lehet ülni hallgatónak.
