A kegyelmi botrányhoz hasonló politikai hibaként értékelte több elemző is Lázár János eszmefuttatását, miszerint a magyarországi cigányok jelentik a vasúti vécék takarítására alkalmas belső tartalékot. Pedig, ahogyan a kegyelmi botrány, úgy a kampányban utcai harcosként előretolt közlekedési miniszter kijelentése sem politikai hiba volt - ez maga a kormány politikája. Lázár mondatai mögött korábbi mondatok és tettek sora áll már, a szaros mosdók szimbolikája csupán érzékletesen sűríti mindezt egybe.
Amikor a batidai kastély ura cinikusan kérdez vissza a szavait követő felháborodásra, hogy mégis „milyen munkát ajánljak fel azoknak, akiknek jó esetben csak általános iskolai végzettsége van, egyetemi katedrát?”, úgy tesz, mintha 16 évnyi fideszes kétharmadnak semmi köze nem lenne ahhoz, hogy a cigányság 80 százaléka legfeljebb nyolc osztályt végzett. Hogy a tankötelezettség 16 éves korra csökkentése épp azt eredményezte, amit a szakemberek előre megjósoltak: a korábbi javuló tendencia után ismét megnőtt azok aránya, akik úgy lépnek ki végleg az iskolarendszerből, hogy legfeljebb az általános iskolát végezték el. Hogy ez az arány a roma fiatalok körében 60 százalék. Hogy ezzel az elhelyezkedési esélyeik épp a felére csökkennek a középiskolát végzett társaikéhoz képest.
Mintha a NER-nek nem lenne felelőssége abban, hogy mára Európa legszelektívebb oktatási rendszerévé vált a magyar, amelyben a roma gyerekek 44 százaléka szegregált iskolában tanul. Amelyben a vidéki középosztály a jobban kistafírozott egyházi iskolákba menekíti gyermekét, és amelyben a középosztálybeli szülők gyermekeinek is rengeteg frusztrációt jelent a középiskolai felvételi, a gimnáziumi, egyetemi férőhelyek kormányzati szűkítése. Amelyben a leszakadó rétegek gyermekei végül behozhatatlan hátrányba kerülnek. Mert 16 évnyi fideszes „köznevelés” után is arra mutatnak rá a PISA-mérések, hogy a magyar iskolarendszer az otthonról hozott különbségeket nem hogy kiegyenlíteni nem tudja, még föl is erősíti. Hogy a családi héttér miatti teljesítményszakadékok tovább mélyültek.
Erre az oktatási rendszerre rétegződnek rá az olyan lázári mondatok és orbáni célok, hogy „segélyalapú társadalom helyett munkaalapú társadalmat építünk”, és hogy „ma Magyarországon mindenkinek, aki munkaképes, dolgoznia kell”. Ebben a helyzetben „választják” a roma fiatalok végül a tanulás helyett a közmunkát vagy a betanított segédmunkát, és így jutunk el a cinikus magyarázatig, hogy vécépucoláson kívül ugyan mi mást lehetne kínálni számukra?
Pedig az Orbán-kormányok célja még csak nem is ez volt, hanem az, hogy minél gyorsabban a munkaerőpiacra tereljenek egy jelentős létszámú olcsó munkaerőt, amelyet azután tálcán kínálhatnak a bőséges adókedvezményekkel idecsábított távol-keleti akkugyáraknak. A kísérlet nem sikerült jól, sem ami az akkugyárak, sem ami az iskolából idő előtt kiléptetett fiatalok jövőjét illeti.
Lázár János, aki a kétezres évek közepén példaértékű intézkedéseket hozott Hódmezővásárhelyen az iskolai szegregáció megszüntetése érdekében, most feljogosítva érzi magát, hogy a társadalmat hibáztassa a mélyebb integráció elmaradásáért. Pedig Gyöngyös, ahol piros lapot adtak neki a romák, nincs messze Gyöngyöspatától. Attól a településtől, ahol 2020-ban mintegy 100 millió forintos kártérítést ítélt meg a bíróság a szegregáltan oktatott roma gyerekeknek. Amit Orbán Viktor úgy értékelt: igazságtalan, hogy „egy etnikailag meghatározó népcsoport tagjai egy nagy jelentőségű összeget fognak kapni mindenfajta munkavégzés nélkül”.
A Fidesz akkor kifizetődő ellenségképnek látta a romákat, amire akár egy választási kampányt is fel lehet húzni; a romák elleni hergelésnek a covid vetett véget. Lázár most ugyan másfél nap leforgása alatt bocsánatkérésre kényszerült, Orbán pedig Győzike lányával és a Dankó rádióval próbálta visszaédesgetni a cigányságot. Azután eljutott odáig, hogy bűnözőknek nevezze a gyöngyösi fórumon tiltakozó romákat. Nincs még meg hát az irány, hogy a szélsőjobb vagy a romák fülének muzsikáljanak-e. Az azonban nyilvánvaló: csak egy rendszerváltással jöhet el annak ideje, hogy segély- vagy munkaalapú társadalom helyett végre tudás alapú társadalmat építsünk.