Ritkán vallom be, de néha megesz a sárga irigység. Nagyot kell visszaugrani az időbe, hogy érthetővé váljon az a gyerekkorom óta visszatérő érzés, amitől felnőttként sem tudtam teljesen szabadulni. A véletlennek köszönhető, hogy testvéremmel megtanultunk korcsolyázni. Minden másként alakul, ha anyám húga nem Jászberénybe megy férjhez, ha nincs ott műjégpálya, és nem különösen erősek a rokoni kapcsolatok. Sok időt töltöttünk ott, és kézenfekvő volt, hogy kijárjunk a jégpályára.
Hiába voltunk ügyesek és tanulékonyak, korcsolyatudásban fel sem vehettünk a versenyt azokkal a helybeliekkel, akik rengeteg időt töltötték a jégen. Bámulatosan jól koriztak. Ettől evett meg először a sárga irigység. Mit nem adtam volna, ha én is úgy tudok siklani, mint a helybeli gyerekek közül a legügyesebbek! Sokat, nagyon sokat. A jégpályán – bár nyilván általános iskolásként nem így fogalmaztam meg – az emberi minőség, a tehetség egyetlen fokmérője, hogy ki mennyire korizik jól. Aki életében egyetlen egyszer volt műjégpályán, pontosan tudja, miről beszélek. Ők cikáznak a tömegben, gyorsabbak mindenkinél, olyasmire képesek, amire a többség korcsolyával a lábán soha nem lesz. Kisebbségi érzés fogott el, és olyan benyomás alakult ki bennem, hogy korcsolyájuk éle a fizikai törvények határán érintkezik a jéggel.
Ők voltak és maradtak a műjégpálya sztárjai. Mindenki őket figyelte, főleg a lányok, akikből mindig sokan rótták a jégen a köröket. Korcsolyatudásom alapos és korlátozott volt. Nem volt benne semmi különös, észrevétlen maradtam ott, ahol gyerekként annyira vágytam volna a sikerre. Lányok elismerő tekintetére, arra, hogy összesúgjanak egymást közt, találgatva, ki lehet ez az elképesztően jól korcsolyázó fiú. Nem kell bizonygatnom, ilyesmi nem történt.
Az iskolai gyerekszerelmek kistündéreit nem a jégpályán ismertem meg.
Évekkel később valami hasonlót éltem meg síelés közben. Sárga irigység akkor másodszor. Középiskolásként voltam először síelni. Öt-hat nap után tűrhetően siklottam, már amennyire ez egy alföldi fiútól elvárható. A velem egykorú és fiatalabb szlovák gyerekek tudása lenyűgözött. Úgy síeltek, mintha léccel a lábukon születtek volna. A valóság ettől nem is áll annyira távol, mert két-három évesek, amikor szüleik lécre állítják őket. Kamaszként cseppet sem könnyű feldolgozni, hogy soha nem fogsz úgy síelni, mint lomnici pályán látott veled egykorúak.
Aztán jöttek a felnőtt évek. Többször jártunk síelni Franciaországban, majd kimaradt közel tíz év. Amikor Szlovákiában újra lécet csatoltam, attól féltem, hogy mindent elfelejtettem, amit valaha tudtam erről a sportról. Szerencsére nem. Oktatókkal gyakoroltunk, akkor már carving lécekkel technikáztunk.
Kifejezetten jól ment a síelés, jobb és iskolázottabb voltam, mint kamaszként. Már-már azt hittem, tudok valamit, amikor gyerekek suhantak el mellettem. Utánuk néztem és elmosolyodtam. Megcsappant bennem az irigység, mégis arra gondoltam: most kellene lécet csatolni, összecsomagolni és hazamenni.