A vér és vérkészítmények ellátása nem csupán egészségügyi feladat, hanem stratégiai nemzetgazdasági kérdés is. Magyarországon a vérellátás 1990 előtt társadalmi hasznosságának, szerepének megfelelő szervezettségű és finanszírozottságú volt. Sajnos az 1990 utáni, egészségügyi stratégia nélküli években szervezete szétesett, az Országos Vérellátó Szolgálatban és az egyetemeken a kutatás-fejlesztés elmaradt, összességében a közegészségügyi ellátás perifériájára került.
Annak ellenére, hogy a vérkészítmények — különösen a plazmaeredetű gyógyszerek — előállítása és felhasználása nemzetközi szinten is gyorsan növekvő, magas hozzáadott értékű szektorrá vált. Sőt, hosszú évek óta az ágazat évi 5 százalék fölötti növekedést mutat, és az egészségügyi fejlesztések trendje a következő évtizedekre is fejlődést prognosztizál.
Magyarországon - bár az OVSZ az elmúlt két évtizedben stabilan biztosította az országos vérkészletet - a vér- és plazmagazdálkodás politikáját számos kihasználatlan lehetőség és szerkezeti ellentmondás jellemzi. Ez a szakterület kicsiben is megmutatja, hogy mit jelent, ha egy ország a közepes fejlettség csapdájában vergődik. Egy korszerű, jó vérpolitika nemcsak az egészségügyi ellátás színvonalának emelését szolgálná, hanem magas hozzáadott értékű exportra is lehetőséget adhatna. Ehelyett jelenleg a vérrel és vérkészítménnyel való ellátás évi mintegy 50 milliárdos költséggel terheli a magyar államháztartást, ezen belül az egészségügyi költségvetést.
Az egyik legnagyobb kihívás a plazmafrakcionálás hiánya (látszólagos volta). Magyarország évente több mint egymillió liter humán plazmát gyűjt, ám ezt külföldön dolgozzák fel. A hazai plazmafrakcionáló kapacitás — bár a Gödöllőn felépített Kedrion-üzem révén elvben rendelkezésre áll — gyakorlatilag nem a magyar vérkészítmény-önellátást szolgálja, hanem egy külföldi cég tulajdonában, exportorientált modellben működik. Ez azt jelenti, hogy az állam által szervezett véradásból származó plazma is elhagyja az országot, majd kész gyógyszerként, többszörös áron tér vissza. A vérpolitika így elveszíti mindazt a hozzáadott értéket, amit a hazai biotechnológiai fejlesztések, a gyógyszergyártás és kutatás révén meg lehetne tartani.
A másik kihasználatlan terület az önkéntes véradói bázis erősítése és digitalizálása. Bár a magyar lakosság önkéntességi hajlandósága európai viszonylatban jó, a véradás rendszeresítésében és utánkövetésében az OVSZ infrastruktúrája elmarad a nyugat-európai trendektől. Nincs egységes digitális véradó útvonal, a mobilalkalmazások, a véradói lojalitás program gyenge, a genetikai szűréshez vagy kutatáshoz kapcsolható adatbázisok fejlesztése gyerekcipőben jár. Holott a véradás nemcsak altruista cselekedet, hanem közösségformáló, egészségtudatosító és adatgazdálkodási lehetőség is lehetne — a nemzeti vérkészlet biztonságának erősítése mellett.
Gazdasági szempontból különösen figyelemre méltó a magánplazma-szolgáltatók térnyerése. A nemzetközi vállalatok — Grifols, Biolife, Octapharma CSL Behring, Takeda — és több magyar cég több tucat magyarországi ferezis-állomást működtetnek, évente több százezer donor bevonásával. E folyamat pozitívuma, hogy növeli a hazai plazmagyűjtési volument és a foglalkoztatást, ám egyúttal stratégiai kiszolgáltatottságot is teremt: az összes begyűjtött vérplazma kiáramlik az országból. A magyar állam így nem tudja befolyásolni, hogy a magyar donorok által adott vérplazmát - ami nemzeti kincs - milyen célra, milyen országban és milyen gazdasági haszonnal használják fel.
Egy modern vérpolitika feladata az lenne, hogy összehangolja az önkéntes, nonprofit vérellátás és a kereskedelmi plazmagyűjtés szektorát, és e kettősséget nem ellentétként, hanem ökoszisztémaként kezelje. A hazai biotechnológiai ipar, a gyógyszerkutatás, sőt a külkereskedelmi egyensúly szempontjából is hatalmas potenciál rejlik abban, ha Magyarország képes lenne a saját plazmaforrásait nemzeti szinten feldolgozni, innovatív termékeket előállítani, és a klinikai felhasználás mellett exportpiacra is termelni. Ehhez azonban politikai akarat, stratégiai beruházás és a vérgazdálkodási adatok átlátható kezelése szükséges.
A magyar vér és vérplazma nemzeti kincs, a vérpolitika tehát nemcsak egészségügyi, hanem gazdasági és nemzetbiztonsági kérdés is. Kihasználatlan lehetőségei nem a donorok hiányából, hanem a stratégiai integráció elmaradásából fakadnak. A jövő magyar vérpolitikája akkor lehet sikeres, ha felismeri, hogy a vér nemzetgazdasági erőforrás is. Az önellátás, a hazai feldolgozás és az innováció hármasa képezheti egy olyan új vérpolitika alapját, amely egyszerre szolgálja a betegek biztonságát, az ipar fejlődését és a nemzeti szuverenitást.
A szerző biológus.