„A hatalom nem elpusztítani, csak háziasítani akarta a civil szférát a sorozatos támadásokkal, de sok szervezet nem élte túl a Fidesz kormányzását”

A Fidesz politikájának eredményeképpen milyen változások mentek végbe a civil szférában az elmúlt 15-16 évben?

Fontos tisztázni, hogy mit is értünk civil társadalom alatt. Vannak olyan elképzelések, amelyek érték-orientáltan tekintenek a civil társadalomra, és a kifejezetten demokratikus értékeket képviselő, az államot és gazdaságot ellenőrző funkciójú, illetve érdekképviseleti szervezeteket sorolják ide. Én most ennél tágabban, minden, formális, vagy informális egyesületi jellegű szervezetről fogok beszélni, melyek vagy demokratikus értékrendet képviselnek, vagy sem, esetleg nincs is határozott álláspontjuk ebben a kérdésben. A lényeg, hogy az egyesületek, magánalapítványok, szakszervezetek, vagy informális társadalmi mozgalmak is ide tartoznak. Amikor összességében ezt a szférát vizsgáljuk, akkor úgy tűnik, hogy a kormányzat nem megszüntetni akarta teljes egészében a civil szférát, önkéntes szervezeteket, egyesületeket, hanem inkább megszelídíteni, háziasítani. A civilellenes intézkedések nagy része arra irányult, hogy meggyengítse a szféra államot kontrolláló funkcióját: az erre fókuszáló szereplők meggyengüljenek, elszeparálódjanak másoktól és a szféra nagy része apolitizálódjon. Ha lehet, kerüljék a szenzitív kérdéseket, és biztosítsanak egyfajta infrastruktúrát, hogy a politikai szereplők a társadalom mélyrétegeibe is be tudjanak nyúlni. 

Hogy egy klasszikust idézzünk Kovács Zoltán államtitkártól: de sikerült?

A civil társadalom egy sokszínű valami, nagyon nehéz egységként tekinteni rá. De annyiban működni látszik a kormányzati stratégia, hogy azoknak a szervezeteknek csökken a súlya a szektoron belül, amelyek olyan ügyekkel foglalkoznak, ami kellemetlen lehet a hatalomnak. Ilyenek például a jogvédők, vagy a környezetvédők. Az elmúlt 15 évben lezajlott többfajta polarizálódás, egyrészt aszerint, hogy egy szervezet közel áll a kormányzathoz, vagy éppen ellenkezőleg, konfliktust vállal vele, esetleg egyszerűen csak távol igyekszik maradni. Emellett nagyon sok pici-, és sok nagy szervezet van, de a középső szint nagyon meggyengült. Sokszor létrejönnek helyi kezdeményezések, amik nem tudnak intézményesülni, nem tudnak egy irodát kibérelni, két-három alkalmazottat felvenni, így képtelenek továbblépni. A széles nyilvánosság előtt működő nagyobbak, akik túlélték az elmúlt évek összes vegzálását, sokszor még tovább is nőttek, mivel magukra vállalták az eltűnő szervezetek által korábban vitt témákat, ha sikerült nemzetközi forrásokat, pályázati pénzeket, donorokat szerezniük ehhez.

Számszerűen is csökkent a civil szervezetek száma, vagy inkább csak hibernálódtak?

A KSH évről évre közli a bejegyzett, illetve működő civil szervezetek számát, ebből azt látjuk, hogy a számuk nem csökkent olyan nagyon sokat, körülbelül 10 százalékot az elmúlt másfél évtizedben. Viszont ehhez az adathoz hozzá kell tenni, hogy ez idő alatt a sporttal és kultúrával foglalkozó szervezetek száma még nőtt is, a többi területen viszont csökkenés vagy stagnálás látszik. Vagyis inkább egy átrendeződés történt, főleg a TAO támogatásoknak köszönhetően a sportszervezetek száma jelentősen megnőtt, a jogvédők 40 százaléka viszont megszűnt. Eközben kevesebb lett a szakszervezet is, az adományosztással foglalkozó szervezetek száma pedig 2014-ben csökkent le radikálisan, amikor a Norvég Civil Alap elleni támadás zajlott. Ettől az évtől kezdve lényegében teljesen elapadtak a kormánytól függetlenül osztott hazai források és egy ideig nemzetközi forrás se nagyon volt. A nemzetközi donorok nagyrésze a 2010-es évekre elhagyta a Közép-Európai régiót, azt gondolva, hogy itt már befejeződött a munkájuk. Egy tavalyelőtti kutatásunk szerint a civilek nagy része azt mondta, nehezebbé vált a helyzete az elmúlt években, és ez lényegében független attól, hogy milyen értékrendet képviselnek. Többféle stratégia van, hogy erre hogyan reagáltak. Vannak, akik megszűntek, de sokan inkább visszafogták a tevékenységeiket, és alvó állapotba kerültek, bizonyos tevékenységeiket leépítik. A környezetvédelem területén voltak, akik inkább valamilyen vállalkozás formájában folytatták a tevékenységüket, vagyis szektort váltottak.

Sokunk emlékezetébe beégett a kép: 2014 őszén rendőrök vitték el Móra Veronikát az Ökotárs Alapítvány vezetőjét az irodájukból, ahol házkutatást tartottak. Mik voltak a civilek elleni hadviselés fő állomásai?

A Fidesz egyik első dolga volt új civil törvényt alkotni, ami teljesen átalakította a keretrendszert, és ezzel párhuzamosan megszüntették a Nemzeti Civil Alapprogramot, amely a legfontosabb stabil, kiszámítható forrása volt a magyar civil szervezeteknek, még akkor is, ha általában nem nagy pénzeket osztottak szét. Helyette létrehozták a Nemzeti Együttműködési Alapot, és jelentősen visszafogták a támogatások mértékét. Már ekkor kezdett egyértelművé válni, hogy sokan nem fognak forrásokhoz jutni, nem fogják tudni folytatni az eddigi szakértői munkájukat. Így 2013-ra gyakorlatilag átalakult a keretrendszer és a finanszírozás, leépültek a társadalmi párbeszéd csatornái. A fordulópont valóban 2014-ben a miniszterelnök tusványosi beszéde, ahol a kormány-kritikus civileket fizetett politikai aktivistáknak nevezte. Ez lényegében a Norvég Alappal és az Ökotárs Alapítvánnyal szembeni támadás legitimációjaként szolgált, ami tulajdonképpen egy előjáték volt arra a típusú kormányzásra, ami 2015-től kezdve, a menekült témával kapcsolatban csúcsosodik ki.

Vajon miért pont a civilek kerültek célkeresztbe?

Három téma volt, amit akkoriban a kormányzat igyekezett felfújni: a halálbüntetés, a civilek és aztán később a menekültek ügye. A halálbüntetéssel kapcsolatban nem lehetett messzire jutni, mivel az EU-ban nincs arra mód, hogy ezt vissza lehessen hozni a jogrendszerbe. Így maradtak a civilek célpontként, akik ellen egy durva kampány folyt, ami megnehezítette az életüket. Ugyanakkor a magyar társadalmat ez lényegében hidegen hagyta. Végül a menekült-téma volt az, amivel a kormányzó párt vissza tudta tornázni, sőt növelni tudta a népszerűségét, és tovább lehetett pörgetni az egyébként már létező politikai polarizációt.

Ezek után a kormányzati kommunikációban rendre felbukkantak a civilekkel kapcsolatos vádak ‒ lásd például a 2017-es konzultációt a Soros tervről, ahol név szerint is említettek szervezeteket ‒, 2017-ben pedig elfogadták a külföldről támogatott szervezetek átláthatóságáról szóló törvényt. De ennek praktikus hatása nem nagyon volt, senkit nem büntettek meg azért, ha nem listázta magát külföldről támogatott szervezetként. 2018-ban pedig bevezették az úgynevezett bevándorlási különadót, amely azokat a belföldi székhelyű szervezeteket érintette volna, amelyek bevándorlást segítő tevékenységet végeztek, de végül senki nem fizetett ilyet, és végül ezeket a jogszabályokat az Európai Unió Bírósága ellentétesnek is találta az uniós joggal. Tehát ilyen értelemben nem volt ezeknek a szankcióknak hatása, de ebben az időszakban csúcsra járatták a civilellenes kommunikációt, ami rettentően megterhelő volt a kormánnyal szemben kritikus, főleg jogvédő, bevándorlókkal foglalkozó és talán kisebb mértékben a környezetvédő szervezetek számára, ők nagyon komoly nyomásnak voltak kitéve. Ez pedig rendkívüli mentális terhelésnek tette ki az ott dolgozókat, voltak olyan szervezetek, amelyek emiatt a támadás-sorozat miatt szűntek meg. Akik megmaradtak, azok jellemzően egyébként megerősödve kerültek ki ebből a dologból.

A 2022-es úgynevezett gyermekvédelmi népszavazás is valójában azokat a civileket támadta, akik szexuális felvilágosítást folytattak az iskolákban, vagy a szexuális kisebbségekkel kapcsolatos érzékenyítést folytattak.

Valóban, és a Nemzeti Választási Bizottság számos civil szervezetet meg is bírságolt, mert érvénytelen voksolásra buzdítottak a népszavazáson. Azzal, hogy az iskolákból kitiltották a civileket, tulajdonképpen megint az erőforrásaitól vágták el a szervezeteket. Nem pénzügyi értelemben, hanem attól a lehetőségtől fosztják meg őket, hogy a közbeszédet, a társadalmi értékrendet alakítsák, illetve kapcsolatot teremtsenek olyan csoportokkal, amelyek potenciálisan aztán támogatók, vagy önkéntesek lehetnének náluk, esetleg utánpótlást jelenthetnek számukra, vagy csak fogékonyak lehetnek az általuk képviselt témákra. A politikai elit részéről nagyon erős törekvés, hogy a magyar közéletben a civileket és a pártpolitikát elválassza egymástól. Ezt nehéz tartani, hiszen ha bármilyen ügyet képviselünk, akkor egy idő után eljutunk egy olyan szintre, ahol már valamilyen szabályozással kell foglalkozni, azokat meg a parlamentben szoktak alkotni. Ilyenkor nyilván kapcsolatba kell lépni a pártokkal. 2021-ben az ellenzéki előválasztás során úgy tűnt, hogy a hatalomnak nem jött be ez a két területet elszigetelő politikája, hiszen akkor a civil szervezetek nagyon komoly szerepet játszottak abban, hogy egy ilyen demokratikus eljárás létre tudjon jönni. De azóta úgy tűnik, hogy ebből nem nőtt ki valamifajta erős összefogás a demokratikus politikai pártok és a civilek között.

Mindeközben megerősödött egy a civileknek a kormánypárthoz erősen kötődő rétege. Mi az ő szerepük a társadalomban?

A Fidesznek már legalább 2002 óta nagyon erős kapcsolata van a jobboldali civil társadalommal, azon belül is különösen a vallásos szervezetekkel. Ez 2010 óta csak tovább erősödött, és ahogy fokozatosan leépültek a társadalmi párbeszéd csatornái, úgy vált egyre erősebbé egy ilyen ad hoc konzultációs modell, amelynek során bizonyos kiválasztott szervezetek véleményét időről időre látszólag kikérték bizonyos témákban. A kormányzat körül kiépült egy alternatív, vagy párhuzamos civil hálózat, melynek tagjai ugyanakkor nem igazán tartják feladatuknak, hogy számon is kérjék, hogy valójában megvalósulnak-e a javaslataik. Én nem szeretem álcivilnek nevezni ezeket a szervezeteket, mert ugyan vannak köztük olyanok, amelyeket lényegében a kormányzati szereplők, vagy a Fidesz hozott létre, de vannak köztük olyanok, amik már a 90-es évek óta működnek, és valódi tevékenységet folytatnak, tényleg végeznek munkát. Ezek között akadnak, amelyek még komoly anyagi támogatásban sem részesülnek, egyszerűen csak egyetértenek azzal, amit a kormányzat csinál és persze vannak olyanok is, amelyeket gyakorlatilag elfoglalt a kormányzat azzal, hogy jelentős anyagi juttatásokban részesíti őket, mondjuk az éves költségvetésük felénél is többet fizet nekik különböző megállapodások keretében. És vannak, amelyek gyakorlatilag a Fidesz szatelitszervezeteként működnek, vagyis feltételezhetően szinte teljesen a kormánypárt tartja fönt őket, és folyamatos az egyeztetés közöttük. A legismertebb ezek közül a Fideszhez nagyon erősen kapcsolódó szervezetek közül a Békemenetet szervező Civil Összefogás Fórum lehet.

A magyar társadalom mennyire tartja fontosnak a civil szférát? Tudják, hogy mit nyer egy társadalom, ha erősek a civiljei?

2014 után volt egy vizsgálatunk, amiből az derült ki, hogy az emberek nem igazán tudják, hogy mi az a civil társadalom. Ekkoriban csak az igazán nagy szervezeteknek – mint a Greenpeace vagy a TASZ – volt számottevő, 10-20 százalékos ismertsége. Azóta a saját méréseik alapján a nagyok ismertsége és beágyazottsága nőtt, főleg a városi magasabban iskolázott csoportok körében. A Political Capital 2021 óta készít erről kutatást, ami szerint körülbelül a magyarok fele tud megnevezni egy civil szervezetet és ez mintha valamelyest nőtt volna az elmúlt években. Hasonló tendencia látszik az 1 százalékokból is, bár ez most kicsit megborult, amióta a független média egy része is gyűjti a felajánlásokat. Ilyen értelemben nem működött a Fidesz stratégiája, nem sikerült lerombolni a civil társadalom ethoszát, sőt egy kicsit még építette is tulajdonképpen. Szerintem ma a magyar társadalom erősebb képpel rendelkezik arról, hogy mi a civil társadalom jelentősége, mint 10-15 évvel ezelőtt, és ez részben annak köszönhető, hogy a Fidesz politizálta ezt a kérdést.