Faust a sakktáblán – Bartók Imrével váratlan húzásokról

Az új könyvét többen fordulópontként értékelik a pályafutásában. Alkotói szempontból mennyire látja másnak, hova helyezné a művei sorában?

Azt mondogattam magamnak, itt az ideje írni egy „hagyományos regényt”, vagyis a kísérletet ezúttal a korábbi kísérletezéssel, az atipikus elbeszélésformákkal és stílusgyakorlatokkal való szakítás, illetve a lineáris történetvezetéshez és a hús-vér karakter(ek)hez való visszatérés jelentette. Emellett persze erre a könyvre is jellemző sok minden, ami a korábbiakra: a főszereplő szatirikus önmarcangolása, a megbízhatatlan narrátor, a szürreáliák és a víziók. Összességében tehát egy organikus keletkezéstörténet részének, de – remélhetőleg – nem a végső konklúziójának tekintem a regényt.

Azon kívül, hogy hobbiként ön is foglalkozik vele, miért volt fontos a sakk mint keretrendszer? Képes olyan átfogó világmagyarázatot adni, mint mondjuk David Foster Wallace-nak a tenisz vagy Esterházy Péternek a foci?

Akik beleőrülnek, azok számára bizonyára világmetaforává és -értelmezéssé válhat, mint az a sakk irodalmi feldolgozásaiból – Nabokov: Luzsin-védelem, Zweig: Sakknovella – is kiviláglik. Megjegyzem, a könyvemben a hős ambivalensen, érezhető távolságtartással viszonyul a játékhoz. Lélektani szempontból az a típus érdekelt, aki úgy lesz sikeres, hogy közben irtózik a sikertől. Olyan Faust, akire ráerőltették paktumát, noha ő maga sosem mondott rá igent. Emellett a sakk komoly írástechnikai kihívást jelentett: egyrészt vadul lehetetlen, de annál izgalmasabb feladat volt „érzékivé” tenni az egyes (fiktív) játsz­mákat, másrészt általában is érdekelt a sport mint kifejezetten lesajnált téma. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy nemcsak az egyes sportoknak van saját kultúrája, de maguk is a nagybetűs kultúra részét alkotják, és ez kiváltképp igaz a sakkra.

Meglehetősen nagy a földrajzi kiterjedése a regénynek: egy ponton a sakkversenyzés az utazáshoz hasonlít, ami különösen elgondolkodtató egy alapvetően asztali táblajátékként indult sport esetében. A történet igényelte ezt a visszanyúlást az utazóregény formavilágához, vagy egyszerűen ez az adekvát formája a sportág bemutatásának?

A sakk, kissé hangzatosan fogalmazva, világsport. Bizonyára a brazil favellákban és a gelsenkircheni edzőpályán focizó kölyköket is összeköti valamiféle közösségi és labdaélmény, ám ez a „közösség” a sakk esetében jóval kézzelfoghatóbb: a régi elődök, a megnyitások, általában az elmélet tanulmányozása egy lingua franca elsajátítását jelenti. Az állandó utazgatás azt is jelentheti, hogy sosem a konkrét helyszínek fontosak, hanem ez a másik, több évszázadnyi közös tudásból szövődő, egyszerre intellektuális és ösztönös világtér.

Meglepő módon a magyar irodalmi előzményeket tekintve szolidabb a leltár. Leginkább a huszadik század novellistánál találunk némi támpontot (Ady, Kosztolányi, Gárdonyi stb.). Ön szerint miért nem volt eddig magyar sakkregény?

Jogos kérdés, különösen annak fényében, hogy a magyar sakk-kultúra páratlanul gazdag. Örvendetes, hogy a Polgár lányok (méltán) ismertek, de azt például kevesen tudják, hogy a magyar férfiválogatott nem is olyan régen, 1978-ban brutális mezőnyben, a Szovjetuniót megelőzve, még olimpiát is nyert. A magyar sakk­történet már a XIX. században világszínvonalú figurákkal volt teli, aztán a századelőn megjelent a világbajnoki címmeccs közelébe jutó Maróczy Géza. A téma gazdagságára tekintettel nagyon is el tudom képzelni, hogy születtek már róla irodalmi szövegek, csak éppen nem tudok róluk.

Hermann Hesse könyvében a lelki vezetőt hívják Damiennek, az Ómen című angol horrorfilmben viszont az Antikrisztus megtestesülése viseli ezt a nevet. A mitológiai vonatkozások miatt egyik sem áll nagyon messze a főszereplőjétől, ő például egy babiloni álomdémonról elnevezett, Tashmitum nevű applikációt használ. Miért éppen Damien lett a címszereplő?

Negyedszázada olvastam és nem igazán szerettem a Damient, fakuló emlékezetemben mindössze a világháborús pszichózis maradt meg belőle (úgy rémlik, azzal ér véget, hogy megtudjuk, milyen jó lesz meghalni a lövészárokban). Ez tehát számomra nem volt referencia, ezzel együtt semmilyen olvasói képzettársítás nincs ellenemre. Az Ómen nekem is eszembe jutott, és egyetértek, hogy ez összeköthető a babiloni démonnal (ahogyan magában a névben is ott cseng a „daimón” szó). A névválasztás mindenesetre nem szellemtörténeti patikamérlegen dől el: nem tudnám megmondani, hogy mikor született meg Damien, de az biztos, hogy az első pillanattól fogva így hívták, jóval azelőtt, hogy az első gyalogját megtolta volna.

„Világos egészen eddig egy jól ismert változatot követett, most azonban végzetes hibát vét: elkezd a saját fejével gondolkodni” – olvashatjuk a legendás sakkjátékos és -teoretikus Siegbert Tarrasch mondását a regény mottójában. A sakkban valóban ennyire végzetes lenne a saját fővel való gondolkodás?

A mottó arra a súlyos kettősségre világít rá, amelyet a kérdés is körüljár: a sakk egyrészt a szabálykövetésről szól, kettős értelemben. Először is értelemszerűen meg kell felelni a konkrét szabályoknak, ugyanakkor keresni kell azokat a szabályszerűségeket, mintázatokat, amelyeket valaki(k), valahol már jó eséllyel feltárt(ak) előttünk. Senki nem úgy adja be a fojtott mattot, hogy egy boldog „Heuréka!” kíséretében a homlokára csap – a motívumot mindannyian megtanuljuk csecsemő-, legkésőbb kamaszkorunkban. Másodszor az igazi nagyság, mint minden kreatív tevékenység esetében, a sakkban is akkor tárul fel, amikor valaki „váratlant húz” – olyasmit, amit még az ismert motívumokból sem tudtunk volna elővarázsolni. A mottóban egyrészt ott rejlik az említett „tökéletes lépés” megtalálásának vágya, ugyanakkor ott visszhangzik benne az abszurd ellentmondás (és irónia): mégis hogyan lelhetnénk rá a tökéletes lépésre anélkül, hogy a saját zavaros és tökéletlen fejünkkel gondolkodnánk? Főleg, hogy máséval aligha tudunk.

Damien önjelölt pszichológus-menedzseréről – aki egyben egykori szerelme édesanyja is – megtudjuk, hogy szőnyegeket készít és árul Dél-Afrikában, amelyek egy-egy történetet mondanak el: a „történelem szakadékaiba pillantunk” általuk. Felbukkannak itt az ókori egyiptomiak, a pun háborúk vagy az austerlitzi csata is. Ez a háttérszál miért volt fontos az ön számára?

Úgy éreztem, hogy ez a világtér egyrészt ellenpontozza és kiegészíti Damien saját tudatát, másrészt történelmi távlatokat kölcsönöz a regény cselekményét szervező földrajzi távlatoknak. Az persze nem véletlen, hogy a szőnyegek elsősorban háborúkról regélnek – „Haragot, istennő zengd Péleidész Akhilleuszét / vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak” –, hiszen a sakk is ez: esetleg tragikomikus, fenséges, siralmas, miniatűr, de egész biztosan kimerítő háború.

+1 KÉRDÉS
A regény sokat foglalkozik a sakktörténetekkel is, legendás játékosokról, mérkőzésekről, nyitásokról és lépésekről. Önnek melyik a kedvenc anekdotája?

Ezt a hungarikumnak sem utolsó esetet a saját fülemmel hallottam megboldogult klubjátékos koromból. Egy hétvégi versenyen az egyik sporttárs a játszma közepén szívrohamot kapott, és lefordult a székéről. A halált sikeresen megállapították, nem volt mit tenni – kérdéses volt azonban, hogy mi legyen a játszma eredménye. A bíró, mondjuk úgy, nem volt a helyzet magaslatán, és széttárta a karját. A jelenlévők végül arra jutottak, hogy megvárják, amíg a halott ideje lejár, és utána beírják a pontot az ellenfelének. Kétséges, hogy kegyeleti szempontból mennyire elfogadható megoldás, mégis megkapó, hogy valakinek egyszer már „lejárt az ideje” – vagyis meghalt –, és utána még egyszer „lejár az ideje”, vagyis lenullázódik a (sakk)órája. Ebben a történetben mintha az utóbbi lett volna a metafizikai haladék, valamiféle halálon túli élet, szegényes, mozdulatlan, de mégiscsak élet – és ennyiben ízelítő a halhatatlanságból.