Történt, hogy Schóbert Norbi egy osztrák síparadicsom „átlagos, nem ötcsillagos” helyén elfogyasztott egy fél adag ebédet (májgombócleves két euró, bécsi szelet tizenhét euró), ami átszámolva kilencezer forintra jött ki. És ebből máris elkészült a következtetés: „Tehát itt az étel kétszer drágább, mint Magyarországon. (…) Úgyhogy… itt sem fenékig tejfel!”
A bécsi szeletet olcsóbban is meg lehet úszni Bécsben, de ne tévedjünk mellékvágányra. És a rettentő populista mocsárban sem szeretnék elsüllyedni. Miszerint ha én most napi négy órában elmennék árufeltöltőnek a Billába, akkor többet keresnék, mint amennyit szerkesztőként összekalapálok egy hónapban, a tizenharmadik és tizennegyedik havi bérről már nem is szólva. Azt pedig ne is firtassuk, hogy mennyi lenne az annyi, ha a szakmámban dolgoznék itt, Bécsben, de higgyék el, nagyon simán kijönne belőle a tizenkilenc eurós félebéd.
Persze van egy olyan szemüveg, amelyen keresztül az árstoppos Magyarország maga a fitness Kánaán, és négyezer forintból, megint csak idézem a mestert, „egy nap szuper jól tudok egészségesen táplálkozni”.
Nem tudom, hogy hol ez a hely, ahol ez megáll, de az én tapasztalatom inkább az, hogy tízezer forint úgy füstöl el egy kisebb bevásárlás során, mint a semmi.
De tényleg nem a kockás lapra szeretném kifuttatni ezt. Hanem arra a megfizethetetlen nyugalomra, amelyben egy átlagos osztrák él. Mert egy pillanatig sem kell azon aggódnia, hogy az alaprendszerek (pl. egészségügy, oktatás, szociális háló) a szeme láttára rohadnak szét, miközben az egyre arrogánsabb politikusok egyszerűen hazugoknak nevezik azokat, akik feltárják az olykor hajmeresztő anomáliákat. (Lásd: Takács Péter bornírt reakcióját: „nem kell túlragozni”. Az állkapocstöréssel hazaküldött beteget másnap ugyanis Ausztriában mentették meg.) Nem aggódik, mert nem olvas a helyi sajtóban olyanokról, akiket Pesten kellett megoperálni, mert a bécsi orvosok nem mérték fel helyesen a bajt.
Nem kell azon agyalnia, hogy miként tudná jó suliba íratni a gyerekét, hogyan találjon az ismerősei révén minél jobb orvost, hogy növelje a túlélési esélyeit, vagy mi lesz vele, ha pár hétre táppénzre kell mennie. Az átlagos osztrák (és most már én se nagyon, bár csak öt éve élek itt) nem ettől ráncosodik, és ez a megingathatatlan nyugalom többet tesz az egészségügyi állapotáért, mint a mesterséges árstopp, ami tudjuk jól, pusztán populista lufi, a rendszerszintű bajokra nyálazott ragtapasz.
Mi megszoktuk, hiszen így nőttünk fel, hogy különbejáratú utakon oldjuk meg azt (már ha nincsenek milliók a zsebünkben), amire a rendszer nem képes. Ez éberré és találékonnyá tesz, mintha egy hatalmas társasjátékban kellene kisebb, eltűrt csalásokkal előrébb jutni, mert másként nem megy. A becsületes út szeszélyesebb, mint Fortuna kegye. A folytonos éberség viszont stresszel jár, ezért leszünk nyugdíjas korunkra mogorvák és megkeseredettek, ahelyett, hogy utazgatnánk, mint az átlagos osztrák. Életfitness a haláltánc helyett. Vajon ez mennyi lenne menüben számítva?
