Rábízná a kedves olvasó az otthona melegének biztosítását egy olyan szakira, aki 10 éves átfutást, fix árat és kulcsrakész kivitelezést ígér, majd egy évtizeden át nem csinál semmit, ellenben úgy módosítja a szerződést, hogy annak alapján tetszőlegesen emelheti az árat?
Orbán Viktor most azt próbálja meg elhitetni velünk, hogy értelmes, sőt felelős dolog Magyarország jövőbeni biztonságos energiaellátásának feladatát arra a Roszatomra bízni, amely az elmúlt 12 évben pontosan úgy viselkedett, ahogyan a példázatban szereplő fuser, azaz kontár. A magyar miniszterelnök a Paks 2 felépítéséről szóló megállapodást 2014 januárjában írta alá az orosz elnökkel. A dokumentum szerint az első új blokknak 2023-ban, a másodiknak egy évre rá kellett volna elkészülnie. Jelenleg 2026 februárját írjuk, és most tartunk az első betonöntésnél, vagyis az építkezés nullpontjánál: most kezdődik az, amit 2023-ra be kellett volna fejezni. (Senki ne jöjjön azzal, hogy az EU miatt. Egyrészt amikor Orbán bejelentette az aláírást, azt is hozzátette, hogy az EU mindenről tud, mindent jóváhagyott. Kisvártatva kiderül, hogy sem az oroszok tender nélküli megbízására, sem az állami támogatásból történő finanszírozásra nincs brüsszeli engedély, anélkül viszont uniós tagállamban nem épülhet atomerőmű. Másrészt 2017-re tényleg megszülettek a hiányzó engedélyek. Most viszont – ismételten állapítjuk meg – 2026 van, és senki nem tudja megmondani, mi történt az elmúlt 9 évben azon kívül, hogy a kormány kipostázott Moszkvába 780 milliárd magyar adóforintot, illetve Ausztriával szemben tavaly elveszítette azt a pert, ami a meglehetősen gyanús körülmények között utólag megszerzett uniós engedélyek érvényességéről szólt. Bárkit hibáztathatunk ezért, de az EU-t a legkevésbé.)
És akkor az árról még nem is beszéltünk. A szerződés eredetileg 12,5 milliárd euróról szólt, és minden kockázatot (a határidő-túllépés és az infláció rizikóját is) az orosz félre hárított. Ezt nem más, mint a Roszatom legelkötelezettebb magyar barátja, Aszódi Attila volt bővítési kormánybiztos volt szíves elárulni a legutóbbi Della podcastban: szerinte annak idején kiváló kontraktust sikerült kötni az oroszokkal a svájci mérnökkamara sémáját használva: szabott ár, szabott határidő, utólag nincs miről vitatkozni. Ám az Orbán-kormány tavaly valamiért egy olyan szerződésmódosítást szavaztatott meg a parlamenttel, amely önként (?) kiengedi a Putyin-kormányzatba tagozódó, és amúgy az ukrajnai háborúban meglehetősen dicstelen szerepet játszó Roszatomot a svájci mintájú szerződéses konstrukcióból, nagyvonalúan átvállalva tőle a kockázatokat. Arra a riporteri kérdésre, hogy van-e ma elegendő ereje Orbánnak Putyinnal szemben a magyar érdekek érvényesítésére, Aszódi csak egy bánatos félmosollyal válaszolt; ez az az eset, amikor egy grimasz többet mond ezer szónál.
Szuverenitás? Energiabiztonság? Kiszámíthatóság? Pillanatnyilag van 780 milliárdért (két vadonatúj gázerőmű áráért) egy kibetonozott munkagödrünk: nagyjából ott tartunk, mint Bulgária meg Finnország, akik – időben, vagy legalábbis Orbánéknál hamarabb észrevéve, hogy át lettek verve – kiszálltak a Roszatom-buliból, és most futnak a pénzük után. A mi kormányunk viszont valami egész más után fut: a jelek szerint megpróbál kész helyzetet teremteni a következő, jó eséllyel már nem fideszes kabinet számára. Azaz, miközben az európai engedélyezést tekintve visszajutottunk a 2014 januári állapotokhoz, ők nem csak a betonöntést – vagyis a tényleges építkezést – kezdik meg sietve, hanem a hírek szerint (megmagyarázhatatlanul gyorsan és a készültséget tekintve teljességgel indokolatlanul) a gépészeti fődarabok berendelését is.
Donald Trump - akire nézve mostanában a legkevésbé negatív jelző az, hogy infantilis – többek közt egy ötméteres, de átszámítva így is alig 96 millió forintba kerülő aranyszoborral kíván emléket állítani magának. Az Orbán-korszak emlékműve ennél a legjobb esetben is százezerszer drágább lesz: egy kibetonozott betonszarkofág, benne az olcsó, tiszta és mindig rendelkezésre álló energiáról szőtt álmokkal.