Az első komoly, svájci frankban felvett lakáshitelem szerződését még úgy írtam alá, hogy úgy kalkuláltam, pár év múlva már euróban kaphatom a fizetésemet. Ennek több mint tizenöt éve. Akkoriban viszont az euró magyarországi bevezetése még hihető alternatíva volt, céldátummal, reális lehetőségekkel. A politikusok fogadkoztak, mi reménykedtünk. Mert az Európai Unió valutája egy újabb kapcsot jelentett volna a vágyott klubhoz és életmódhoz, biztonságot és védelmet, olykor magunktól (felelőtlenebb kormányzástól) is. Naivitás volt, tudom. Ráadásul nagyon gyorsan minden megváltozott: válságok hullámoztak végig Európán és a világon.
A görögök esete mindenki szeme láttára világossá tette, hogy az elhamarkodott, az adatok kozmetikázáson alapuló bevezetés milyen veszélyt jelent nem csupán az országra, de a teljes euróövezetre is. 2012 elején minden harmadik görög a szegénységi küszöb alatt élt, és harmadával nőtt az öngyilkosok száma. Egy egész nemzedék kapcsán le lehetett írni: elvették előlük a jövőt. A válság kapcsán fogalmazott úgy Timothy Garton Ash, hogy „a valutaunió, amelynek az volt a célja, hogy erősítse és egyesítse Európát, valójában gyengítette és megosztotta”. Észak- és Dél-Európa megint vészesen távolodni kezdett egymástól. De végül kiheverték az euróövezeti válságot, és a beteg, bár nem volt túl jó bőrben, túlélte.
Aztán megszoktuk azt is, hogy nem csupán céldátuma nincs a magyarországi bevezetésnek, de maga az euró emlegetése is „hazafiatlanságnak”, a brüsszeli hivatalnokok újabb ármányának számít,
mintha az igazi honfinak mi sem lenne természetesebb, mint tűrni az egyre szeszélyesebb inflációt és a forint-euró árfolyam olykor hajmeresztő ingadozásait. És nap mint nap megtapasztalni, hogy a vágyott életszínvonal jottányit sem jött közelebb.
Nem vagyok közgazdász, nem tudom megítélni, hogy ez a gazdaság, amelynek gyengélkedését a bőrünkön érezzük, képes lesz-e a közeljövőben teljesíteni a megfelelő kritériumokat. Viszont Kármán András, a Tisza párt költségvetési és adópolitikai szakértője jóvoltából megint előkerült egy céldátum: 2030. Persze lehet, hogy mi is a románok útját járjuk majd ezzel, akik az elmúlt években újra és újra arrébb pöckölték a csatlakozás dátumát, mert nem álltak, nem állnak készen. Vagy valamilyen váratlan fordulat révén rátalálunk arra az útra, amelyen a horvátok és a bolgárok járnak. (Előbbiek 2023 óta, utóbbiak idén januárjától használják az eurót. És most tegyük a szívünkre a kezünket: mikor gondoltunk arra komolyan, hogy a bolgárok e tekintetben megelőzhetnek minket, miközben később csatlakoztak az EU-hoz, mint mi. Őszintén: kissé irigykedve nézek rájuk.)
Ma már sokkal edzettebbek vagyunk, mint az EU-s csatlakozást követő évek eufóriájában voltunk. Akkor tényleg úgy hittük, idő kérdése, hogy elérjük azt, amire sóvárogtunk: nyugodt, kiszámítható, lazább életet. Igen, tényleg idő kérdése, csak sokkal, sokkal több időé. Még akkor is, ha most megint lebeghet a szemünk előtt valami, mint az agarak előtt a műnyúl. Csak ne legyen ebből műjövő.