Közszájon forgó okosság, hogy csak egy csőcselékünk van. Talán 1945 után keletkezett, amikor a nyilasok közül sokan beléptek a Kommunista Pártba. Hát istenem, gondolták, az is egy szavazat. Ha végignézünk az elmúlt 70 éven, meg kell állapítanunk, hogy a működtető és politikai elit többször cserélődött, számában néha nőtt, ám erkölcseiben, közösségi elkötelezettségében inkább fogyott. Intakt csupán a sokat gúnyolt csőcselék maradt.
A háború után káderlapátra kerültek az országot korábban működtető csoportok. Közülük rögvest röpült a politikai vezetés, a tőkések és osztályellenségeknek kikiáltott emberek (vagyis a működtető elit egy része is). Történelmileg viszonylag rövid létezését messze meghazudtoló mértékű gonosz tettekkel teljesedett ki a Rákosi-rendszer, amely belefutott 1956-ba, immáron Nagy Imre miniszterelnöki asszisztenciájával. Majd jött Kádár János, akinek akkor még sem kulcsa, sem egyénisége nem volt a konszolidációhoz. Bosszúból, félelemből, továbbá figyelmeztetésképpen százakat ítéltek halálra, ezreket hosszú börtönbüntetésre. Az alig megmelegedő politikai és kormányzó elitet (hivatalnokok, fegyveresek, hivatásos politikusok) újra decimálták, bár ennek mértéke nem hasonlítható az 1945-1948 közötti időszakéhoz.
Lájtos rostálás mellett telt el a következő évtized, amelynek végén a szakértői elithez ismét többen csatlakozhattak a korábban kitaszítottak közül: a kitelepítettek, volt kulákok és az ismét megnyíló egyetemek révén az ő leszármazottaik. A korábbiakhoz képest kétségkívül meglévő nyugalom és a szakszerűség iránt megnyíló kereslet támogatta a kádári konszolidációt. A kontraszelektív kiválasztódás jelei persze sokfelé láthatóak maradtak - példa rá az üldözött meggymagos, a szállodás és még hányan.
A nyolcvanas évektől újabb fiatalítás indult be a működtető elitben, ami az évtized második felében elérte a politikai életet és felgyorsult a rendszerváltást megelőző két évben. Pártalkalmazottak és választott tisztviselők kollektív aha-élményének lehettünk tanúi a reformkörök terjedésekor, de alighanem még ennél jóval nagyobb hatású volt az aluljárókban engedély nélkül terjesztett szöveg. A rendszerváltást megelőzően az államigazgatás felső vezetése lényegében kicserélődött, a pártirányításban, ha kisebb mértékben is, ugyanez volt látható. A kötelező november 7-i ünnepségeken (a figyelem fenntartása érdekében még a jutalomosztás előtt) a szónok már nem Lenin acélkeménységű eszméit ismételte, hanem a kommunizmus nem könnyen fellelhető emberi arcát mutatta fel a hallgatóságnak.
A rendszerváltáskor a fenntartó és a politikai elit nagyrészt kicserélődött. Először is megjelent egy új politikai kar, és ez akkor újdonságnak számított, jóllehet sokan a damaszkuszi tornákról vagy a titkosszolgálatoktól érkeztek. A vállalatvezetés előbb politikai préda lett, majd a privatizáció során megjelenő tulajdonos újabb sorcserét rendelt el. Akkor már évek óta folyt a választók becserkészése, nem ritkán elvadítása. Ők ugyan leválthatatlanok voltak, de jobbra-balra forgathatók maradtak.
Nagy tábora lett a szélsőségeknek, a korábban rejtőző csőcselék ismét megjelent. A vadítás eszközei sem sokat változtak. Aki a napi lét kárvallottja volt, könnyen foghatóvá vált, elég volt párezer forint szavazatonként, közmunka vagy egy kevés étel és tűzifa. Az élet versenyében visszaszorulóknak újra ott volt Trianon en gros, a magyar kultúrfölény, a gyűlölet a szomszédokkal, a kisebbségekkel szemben. A kilencvenes évek második felétől kezdve ennek a rétegnek a szervezettsége, tömege, akárcsak szimbólumai, nyelvhasználata, gyűlöletének tárgyai már összevethetők a harmincas évek világával.
A Fidesz-Kisgazdapárt első négy éve, aztán a szocialista-szabaddemokrata nyolc év újabb mélyszántás a fenntartó és politikai elit számára. Ezúttal megsemmisült az államigazgatás szakmai egysége, a politikai kormányzás nyomult a helyére. Sorozatos átszervezések rostálták meg a hagyományos rutinokat, a szakmai állásokat gyakran politikai kinevezettekkel töltötték fel. A szélsőségekre hajlamos réteg tovább bővült. 2010 után nemcsak az Alkotmányt verték halálra egy sötét politikai sikátorban, hanem a szélsőségekre hajlamos csoportokat egyre céltudatosabb eszközökkel húzták el a politika széléig. A kegyelemkenyérrel, helyi vezetőik elnézett korrupciójával táplált alsóbb társadalmi rétegeket ösztönökre ható propagandával (háború, szegénység, rezsi, migránsok) tartják rövid pórázon. De a magukhoz láncolt középrétegek kézben tartásához nem csak gyűlölhető pirézekre van szükség. Előnyös, bár hűségfüggő pozíció a NER táplálékláncán: ez a formula, továbbá milliós kereset és lakástámogatás.
A pénz vagy szakmai tisztesség között gyakran választani kényszerülő államigazgatás jórészt elvesztette önállóságát, az irányítószervek vezetői székein gyakran bántóan méltatlan személyek ülnek. A modus vivendiként értékelhető szervezett korrupció, az abszurd külgazdasági és külpolitikai kalandok hátterében szorgos NER-szpáhik ezreivel találkozhatunk. A vagyon elrejtésén dolgozó ügyvédek és logisztikai szervezők képessége alighanem eléri a Harmadik Birodalom hasonló operációinak kapacitását.
És most, hogy megbukhat a NER, az új műsorhoz új férfi kell. Nők és férfiak.
Sokan állnak majd át a politikailag érzékenyebb területekről. Kórusnyi bűnbánó pentito vár arra, hogy énekeljen arról, amit tud.
A politikai vezetőitől megszabadított fenntartó elit - például az államigazgatásban - ziláltan, szervezetlenül, s talán reménykedve várja a változásokat. Lesznek itt is tettre kész emberek.
Azonban időbe telik, ameddig a normális, erkölcsös és észszerű hivatásrend kialakul. Időre és kormányzati figyelemre lesz szűkség, amíg pótolják a tisztviselői kar erkölcsi, egzisztenciális és szakmai gyötrelmei miatt lefogyott tudást.
Az első időkben a változások sikere a politikai elit magatartását múlik. Vannak döntő szakmai részletek, ezeket nem tudni, hanem megtudni és megtanulni kell egy felkészült embertől. A vezetőnek tudni kell irányítani és válságot kezelni.
Ami a tucatnyi elitcsere után mégis megmaradt, azt a hagyományt, szorgalmat és igényességet, mértékletességet, kitartást és némi bátorságot most mind elő kellene venni. Szerezzetek bátorságot, hogy megváltoztassuk, amit lehet.
A szerző közgazdász.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.