Fullajtár Andrea színésznő nagymamáját – Galló Olgát, a Népszava tárcaíróját – 1944-ben Auschwitzba deportálták, majd onnan egy transzporttal továbbhurcolták. Megszökött, csodával határos módon sikerült túlélnie a vészkorszakot. Lágernaplója, amelyből Fullajtár Andrea előadásában monodráma készült, tavaly jelent meg a Magvető Kiadónál.
Meskó Zsolt író, rendező, producer dédapja, Meskó Zoltán alapította 1932-ben az első nyilaskeresztes pártot. A párt jelképe kezdetben a horogkereszt volt, a nyilaskeresztet nagyapja tervezte meg a konyhaasztalnál. Meskó Zsolt az eltitkolt családi múlttal egy újságcikk révén szembesült, amit egyik általános iskolai osztálytársa mutatott neki. Ennek nyomán kezdett kérdezősködni.
Fullajtár Andrea és Meskó Zoltán közel harminc éve ismeri egymást, de a kényes és felkavaró témáról először csak a közelmúltban, a Neshama TV kamerája előtt, Hidas Judit író műsorában beszélgettek egymással. A tévés interjúból levetítettek egy részletet a jezsuita Párbeszéd Házában tartott, Tettesek és áldozatok unokái címmel meghirdetett rendezvényen is, amely a generációkon átívelő traumákkal, a feloldás lehetőségeivel foglalkozott.
Az interjúban Meskó Zsolt hangsúlyozta, hogy
családok történetéből áll össze egy nemzet története. Ha nem ismerjük a családok történetét, nem érthetjük meg a nemzet történetét sem.
Beszélt arról is, hogy sokáig úgy érezte, az egész világ ellene van: átvette az áldozati mintát. Bármilyen konfliktus adódott az életében, „bezuhant” az áldozati szerepbe, ami valósággal megbénította.
A filmbejátszást a helyszínen kommentálta Preisz Éva Eszter pszichiáter, aki azzal magyarázta az elhangzottakat, hogy a bűntudat – akár a tudattalan bűntudat – elviselésére elhárító mechanizmusok lépnek életbe. Előfordulhat, hogy agresszívvá vagy éppen áldozathibáztatóvá válik az illető, de ugyanilyen elhárító mechanizmus az is, ha felveszi az áldozat szerepét.
A program részeként tartott fórumon Csepeli György szociálpszichológus a kollektív emlékezetről elmondta, hogy mindaddig, amíg elkövetői vagy áldozati oldalon élnek a résztvevők, akik élő szóban beszámolhatnak a korabeli eseményekről, kommunikatív emlékezetről beszélünk. Amikor a biológia törvényszerűségeiből fakadóan a szemtanúk már nincsenek közöttünk, akkor a kommunikatív emlékezet átalakul kulturális emlékezetté. A holokauszt esetében most ebben a pillanatban vagyunk – jelentette ki.
Nem mindegy, hogyan alakul ki a kulturális emlékezet – jegyezte meg Csepeli György. Munkatársával, Papp Richárddal különféle településeken végzett kutatást fókuszcsoportos módszerekkel. Próbálták megfejteni, hogy a generációkon átívelő emlékezés hogyan képes megbirkózni a holokauszttal. Találkoztak egy nyilas terrorlegény leszármazottjával is, aki a beszélgetés hatására vallotta meg, hogy ez a fajta múltbéli örökség milyen nehéz teher a számára.
Amikor azonban egy számítógépes programmal megvizsgálták a településeken felvett, több száz oldalt kitevő anyagot, konstatálták: az a szó, hogy „bűn”, sehol nem került elő. Pedig a falvakban – tette hozzá Csepeli György – még mindig pontosan lehet tudni, hogy azok, akiket deportáltak, hol laktak. A bűnnek tárgyi maradványai is vannak. A tárgyakat ugyanis – a szekrényt, az ágyneműt, az ezüstöt – nem deportálták. Ez egy méreg, ami úgy fejti ki a hatását, hogy annak a leszármazottak nincsenek is tudatában. Nem tudják, hogy szekreter, ami a nappaliban van, a patikusé volt – fogalmazott a szociálpszichológus.
Rainer M. János történész, akinek elsődleges szakterülete az ötvenhatos forradalom kutatása, közölte: az a megállapítás, hogy felemásan sikerült a múltfeldolgozás, nemcsak 1956-ra, hanem 1944-45-re, a holokausztra is érvényes. Elmaradt a szembenézés, a magyar társadalom döntő része – ahogyan az idézett interjúban Meskó Zsolt a személyes példáján keresztül érzékeltette – az áldozat szerepébe helyezte magát.
A magyar társadalom úgy gondolta, ha egyszer elszenvedte a háborús vereség, a front, az azt követő erőszakhullám következményeit, és arról sem lehet beszélni, akkor miért beszéljen arról, mi történt a zsidókkal.
Tulajdonképpen ugyanolyan áldozatok vagyunk – jellemezte a történész, hogyan működik társadalmi léptékben is az elhárító mechanizmus.
A vélekedés, hogy „ugyanolyan áldozatok vagyunk”, nem jelentett áldozati közösséget. Bizonyíték erre – folytatta Rainer M. János –, hogy 1946-ban az ország számos pontján antiszemita zavargások, pogromok zajlottak, amelyek a visszatérők, a túlélők ellen irányultak. 1989 után látni lehetett: fennmaradt az antiszemita jellegű elkülönítés, idegenkedés, ellenségeskedés.
Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes, a Párbeszéd Háza alapítója a gyógyulás lehetőségeit keresve arra hívta fel a figyelmet, hogy a hétköznapokban is tudatosítanunk kell magunkban: minden mindennel összefügg, mindannyian összetartozunk. Ha bárhol bármi történt, az velem is történt. Létkérdés, hogy ezt megértsük – nyomatékosította. A jezsuita szerzetes szerint a „rossz” lenyomata, ha nem gyógyítjuk, pusztít tovább, még akkor is, ha az elkövetők már nem élnek.
