Két évvel ezelőtt lépett színre Magyar Péter. Vissza tud emlékezni, hogy mikor érezte úgy, hogy komolyan kell venni?
Nem vagyok a Magyar Péter-jelenség kutatója, csak a személyes véleményemet mondhatom. Nagyjából háromnegyed év elteltével gondoltam azt, hogy tényleg komolyan kell venni, az emberek rezonálnak a kijelentéseire, akárhová megy az országba, van tömegtámogatottsága.
Ezek szerint a 2024 júniusában tartott EP-választás, ahol a Tisza csaknem 30 százalékot ért el, még nem győzte meg?
A politikában is vannak divathullámok. Láttunk már feltűnni új pártokat, amelyek aztán nem tudtak áttörni egy bizonyos szintet. Magyar Péter egyik nagy teljesítménye az, hogy átrendezte az ellenzéki oldalt. Nem is igazán érdekes, hogy én mit gondoltam: amikor a többi ellenzéki párt kampányolni kezdett ellene, akkor bizonyossá vált, hogy azok, akiknek a Tisza Párt megjelenése a húsába vág, nagyon is komolyan veszik a kihívást.
Sokat beszéltek már róla, de számomra még mindig nem világos: miért éppen Magyar Péternek sikerült versenyképes ellenzéki alternatívát létrehoznia a Fidesszel szemben?
A politikai térképet és a választók értékszerkezetét vizsgálva látszik, hogy az alapértékeket tekintve a magyar társadalom inkább konzervatív, mint liberális, és inkább etatista, mint piacpárti. Ezért azoknak, akik a politikai paletta széléről indítanak támadást az éppen hatalomban lévő párt ellen, kevés az esélyük. A négy szegmensből annak a legkisebb a benépesítettsége, amelyik kulturális értékeiben liberális, gazdasági értelemben piacpárti. A teljes magyar népességnek mintegy a 20 százaléka tartozik ide. Várható volt tehát, hogy az lehet sikeres, aki konzervatív oldalról is be tud gyűjteni szavazatokat. Magyar Péter onnan jött. És természetesen a kialakult, a kegyelmi ügy révén súlyosbodott morális válság is megágyazott a sikerének. Ehhez társul az ügyesen és rámenősen megszervezett kampánylogisztika. Kész bemenni az ellenfél oroszlánbarlangjába, olyan településeken felszólalni és alternatívát kínálni, amelyek egészen a közelmúltig fideszes fészeknek számítottak. A többi ellenzéki párt ezt nem nagyon csinálta. Rosszul is állnak.
Egyik szerzője az Osiris Kiadó gondozásában megjelent Merre tovább? című tanulmánykötetnek. Írásában azonban egyetlen szóval sem említette a Tisza Pártot. Óvatos? Bizalmatlan?
Dehogyis. Eredetileg arra kértek fel, hogy a szociálpolitikáról írjak. Belegondoltam: ebben a kötetben nem azzal szeretnék foglalkozni, hogy mekkora a családi pótlék összege, hogyan kellene átalakítani a nyugdíjrendszert ahhoz, hogy méltányos és igazságos legyen. Inkább arra próbáltam választ találni, hogy miért szalad megint falnak a magyar gazdaság és társadalom, ennek milyen strukturális okai vannak, hol is tartunk a rendszerváltáskor célul kitűzött polgárosodás és nyugatosodás folyamatában. Ezek ma szerintem fontosabb kérdések.
Tanulmányában úgy fogalmazott, hogy a kezdetben lendületesnek tűnő magyar felzárkózás először a kétezres évekre fulladt ki, majd a 2010-es években tapasztalható második nekilendülés után most a második kifulladás időszakában élünk. Mi vezetett ide?
A rendszerváltás után nagyon alacsony szintű munkaerőpiaci egyensúly jött létre, kevés foglalkoztatottal, sok inaktívval. Ebből következően a politikának széles körben kellett ígéreteket tennie, hogy azokat a rétegeket, amelyek állami támogatásból élnek, megtartsa a szavazói között. Ezt nevezem a tanulmányomban közfinanszírozott inaktivitásnak. Ezek az emberek először a szocialistákra szavaztak, aztán a Fidesz elcsente őket. A helyzet ugyanakkor fenntarthatatlan volt, a választási ciklusokhoz igazodó „húzd meg-ereszd meg” költségvetési politikának – nem utolsósorban a gazdasági világválság miatt – 2008 körül vége kellett szakadnia. 2010 után az Orbán-kormány azt mondta, hogy meg kell erősíteni az államot, iparosításra és egymillió új munkahelyre van szükség. Ez stratégiailag új irány volt, amit a mozgástér megteremtése érdekében „illiberális keretbe” foglaltak. Egy darabig működött a terv, nőtt a foglalkoztatottság, a magyar gazdaságban beköszöntött pár jó év. Ehhez hátteret adott, hogy szépen jöttek az uniós pénzek.
Bizonyára nem csupán a megcsappant uniós támogatások miatt romlott el minden.
Nem. Már a viszonylagos prosperitás éveiben is lehetett látni, hogy a régiós versenytársak ugyanebben az időszakban ugyanezekkel a lehetőségekkel sikeresebben tudtak élni. Magyarország fejlődést produkált ugyan, de más régiós országokhoz képest a felzárkózásunk lassúbb volt Nyugat-Európához. Ez csak az első jele volt annak, hogy a kifulladáshoz közeledik a fideszes gazdasági modell.
A prosperitáshoz kell, hogy minél több ember dolgozzon, de az is, hogy minél magasabb hozzáadott értékű teljesítményt nyújtson a gazdaság. Ehhez pedig fájóan hiányzik az az elmulasztott beruházás, amit korábban bele kellett volna rakni az oktatási rendszerbe.
Ha a stratégiát csak az alacsonyan képzett munkaerő munkába állítására építjük, akkor később a fogságába kerülhetünk ezeknek a munkahelyeknek. Ilyen oktatással és iskolarendszerrel nem várhatjuk el, hogy az emberek rugalmasan alkalmazkodjanak a változásokhoz. A másik: a kormányzat egyre jobban belecsúszott a minél erősebb centralizációba, most már a termékek árának szabályozásába is beleszól. A történelem bizonyítja, hogy azok a gazdaságok az eredményesebbek, amelyek decentralizáltak és az innovációt részesítik előnyben. A harmadik ok: a Nyugattól való elfordulás politikai programja. Ha legyintünk a „hanyatló Nyugatra”, és belemegyünk egy türk típusú világba, onnan nem fogunk tudni visszajönni. Ráadásul ez egy európaitól eltérő életformát és működésmódot feltételez, amit aligha fog elfogadni tartósan a magyar választó.
Hangsúlyozta: 1990-ben a gazdasági és politikai rendszerünk nem attól változott meg, hogy akadályokba ütköző, érvényesülni nem tudó, vagy éppen a korábbi előjogokat a maga számára méltánytalanul korlátozónak érző polgárságunk harcolta volna ki magának a szélesebb szabadságjogokat. Ennek máig ható következményei vannak?
Bizonyos mértékig igen. Nem pont ugyanazt akarta a választópolgár – a nép, ha úgy tetszik – és a politikai elit. Az elitnek volt egy elképzelése arról, hogy mi az az intézményi rendszer, amit liberális képviseleti demokráciának és piacgazdaságnak hívunk. A választópolgár viszont egyszerűen csak jobb életet szeretett volna, azt, hogy zárkózzunk fel Ausztriához, a „sógorokhoz” vagy a németekhez. Az elit nem figyelt arra, hogy mindenki számára otthonossá tegye a demokrácia intézményeit. A Kádár-korszakban kialakult sajátos szocialista középosztály is leginkább érvényesülni igyekezett. Nem feltétlenül szabadságra vágyott, hanem több „jószágra”.
A nyugatosodási folyamat legnagyobb kudarcának a középosztály gyengeségét tartja.
A Fidesz sokáig beszélt a középosztály megerősítéséről, valójában azonban nem annak a középosztálynak a megerősítését végezte el, amelyik a demokrácia bázisaként fontos lenne. A Fidesz tulajdonképpen az elit és az alsó középosztály koalíciójára építette a hatalmát. A kettő között lévő valódi középosztály – már amekkora ennek a középosztálynak a mérete Magyarországon – észrevette, hogy nincs elegendő képviselete. Magyar Péter erre érzett rá.
Elemzéséből úgy veszem ki, a külső politikai okokon kívül magát a középosztályt is felelőssé teszi azért, hogy az ország oda jutott, ahol most tart.
Szerintem nem állítottam ilyesmit.
Önt idézem: ahhoz, hogy a középosztály a demokrácia stabilizátoraként működjön, szükség lett volna arra is, hogy az orvosok, tanárok, irodai dolgozók szervezetten és aktívan vegyenek részt a közszolgáltatások javításában. Nem az ő felelősségük, hogy ez jórészt elmaradt?
Nem így fogalmaznék, mert nem akarok áldozatot hibáztatni. Látni kell azonban, hogy közvetlen kapcsolat van a középosztály ereje és a politikai demokrácia között. Ellenzéki érzelmű, a kormányoldali médiatúlsúlyon kesergő értelmiségi kollégáknak szoktam azt mondani: ha Magyarországon lenne 1 millió ember, aki rászánna havi 10 ezer forintot a független sajtó támogatására, az évente 120 milliárd forintot jelentene. Ennyiből már simán fenn lehet tartani egy olyan rivális médiát, amelyik képes ellensúlyozni a kormányzati propagandát. Az, hogy a magyar középosztály ezt nem teszi meg, probléma. De ez csak tünet, egyik jele a gyenge középosztály jelenségének.
Csengey Dénes költő 1989-es jelszavát választotta tanulmánya címéül: „Európába, de mindahányan”. Ez – állapította meg – csak akkor válhat valóra, ha a versenyt, a demokráciát és a nyugatos integrációt és beállítottságot nem elvetjük, hanem megerősítjük. Lát a nullánál nagyobb esélyt arra, hogy a Fidesz valaha még elindul ebbe az irányba?
Nem tudom. Orbán Viktor is végrehajtott már nagy fordulatokat, a 2009-es és 2011-es Fidesz között például óriási a különbség. Az biztos, hogy a Fidesznek is számít a választói visszajelzés. Ha a választók zöme azt jelzi vissza, hogy nem tetszik neki az Európától elvezető út, és inkább olyan pártot támogat, amelyik kifejezetten a „vissza Európába” programját hirdeti, akkor lehet, hogy ebből tanulni fognak a Fideszben.
Névjegy
Tóth István György 1962-ben született Pápán. 1994 óta a TÁRKI vezetője. Társszerkesztője a Társadalmi Riportnak. Számos folyóirat szerkesztőbizottságának, magyar és nemzetközi kutatóhely tanácsadó testületének volt, vagy jelenleg is a tagja. Több rangos állami és szakmai kitüntetés birtokosa. Főbb kutatási témái: társadalomszerkezet, jövedelemeloszlás, a jóléti állam gazdaságtana, értékek és attitűdök.
