A kerekasztal-beszélgetést, mint az elmúlt három alkalommal, most is Barna Era vezette. Ez számomra mindig megnyugtató, mert Era érdekes kérdései mentén szövődnek egymásba a meghívottak mondandói. A beszélgetésre meghívott három női társunkkal, Csoszó Gabriella fotóművésszel, Farkas Éva szociális szakemberrel és Sándor Judit bioetikus, jogásszal a méltóság témáját jártuk körül.
Mindannyian egyetértettek abban, hogy a női szolidaritásban még van hova fejlődnünk. A saját méltóságvesztés egy adott pillanatban talán könnyebben átvészelhető, ha van női támogatás. Sajnos sokszor tapasztalható, hogy nőtársaink csípőből ítélkeznek, holott nem ismerik a másik nő élettörténetét. Nincs tolerancia, nincs megértés, csak az ítélkezés. Ahhoz, hogy ezen változtatni tudjunk, első lépésként saját magunknak kell beismernünk, ha hibázunk és őszintén felelősséget vállaljunk a tettinkért.
Ahogy Friedrich Schiller: A nő méltósága című művében írja:
„Tiszteld a nőket! ők szövik és fonják
Földi sorsunkba a mennyei rózsát,
Szövik a szerelem hű kötelét.
Rajtuk a báj szűzi fátyola lengve,
S élteti szent kezük egyre
A nemes érzelem tiszta tüzét.”
A beszélgetés folyamán szóba került Giséle Pelicot esete, akit a férje tizenegy éven keresztül öntudatlan állapotban több férfi társával együtt megerőszakolt. A nő teljesen véletlenül értesült arról, hogy a férje mit tett vele. Amikor a férfit letartóztatták azért, mert egy bevásárlóközpontban nők szoknyája alá fényképezett, akkor kerültek elő a kompromittáló fotók, amikről a feleség addig az ideig nem is tudott. Amikor 2024-ben tárgyalásra került sor, Giséle lemondva a zárt ajtók mögötti tárgyalás lehetőségéről, az anonimitásról, minden tárgyaláson jelen volt. Vállalta ennek a szörnyű tettnek a nyilvánosságát, olyan női erőt sugározva, ami túlmutat a férfiak által uralt hierarchikus rendszereken. Kimondhatatlan, milyen lelki fájdalom lehet azzal a ténnyel szembenézni, hogy ötven férfi megerőszakolt, miközben azt sem tudtad, hol vagy. Giséle mindezt azért vállalta a nyilvánosság előtt, hogy minden áldozatnak a nevében felszólaljon, akiket valaha az életben szexuálisan zaklattak vagy megerőszakoltak.
A méltóságvesztés egy olyan szituáció, ahol meg tudom mutatni a sebezhetőségemet. Akár egy orvosi vizsgálat során, ahol kiszolgáltatott helyzetbe kerülünk, és az sem mindegy, hogy a diagnózist hogyan közlik az emberrel.
Nem etikus és kifejezetten megalázó, amikor a doktor a szülészeten odaszól Kovácsnénak, akinek még a keresztnevét sem tudja, szóval csak úgy bejelenti, a kórteremben mindenki füle hallatára, hogy a Kovácsék csecsemője meghalt az éjszaka folyamán.
Az ilyen szituációkat még színesítik a társadalmi elvárások a nők felé. A nő legyen donor, legyen anya, szüljön minimum három gyereket, mert csak akkor ismeri el a társadalom. Csakhogy ezek az elvárások önfeláldozáshoz vezetnek. Minden, ami elvárásként jelenik meg, nem biztos, hogy összeegyeztethető azzal, amit a nő valójában szeretne.
A közösségi médiában az is megfigyelhető, hogy az első reakció mindig a küllemet éri. Azonnal kritizáljuk a másikat. Erről Gabi, a fotós mesélt egy érdekes történetet, amikor egy eseményen egy férfi bemutatta Nádasdy Ádámnak, mint nagyon jó NŐ. Tehát nem az érdemei, a munkássága alapján kapott ítéletet, hanem a külleme miatt. Amikor félrehívta a férfit, hogy tisztázzák az esetet, megkapta a feminista jelzőt. Ráadásul az esemény házigazda asszonya azzal zárta a történetet, hogy megkérdezte Gabit, vajon miért nem él a nőiességével? Ebből a kis jelenetből is látható, hogy sem a női méltóság, sem a női szolidaritás nem merült fel egy pillanatra sem. Csupán a társadalmi rendszerünk megszokott sémái érvényesültek. Ezek a szituációk tanítanak meg arra, hogy kiálljunk magunkért, vállaljuk önmagunkat, és azt is megengedhetjük magunknak, hogy „szarul nézzünk ki”.
Gabi arról is mesélt, hogy egyik munkája során hajléktalan nőket fotózott, és egyszer az egyikük azt mondta neki, hogy az emberi méltóság akkor sérül igazán, amikor átnéznek az emberen. Egy dolog, hogy nem adnak pénzt, de a legtöbben úgy mennek el egy hajléktalan mellett, mintha ott se lenne. Olyankor úgy érezheti magát bárki, mint egy közlekedési jelzőlámpa az út szélén. Inkább egy tárgy, mint egy érző lélek. Gabi a sorozattal esélyt adott ezeknek a nőknek, hogy újra láthatóvá váljanak. A szépséget kereste bennük, és a pillanatot örökítette meg, amikor ezek a nők pár másodpercre elfelejtették a gondjaikat, és ismét méltóságot, odafigyelést kaptak.
Sándor Judit megemlítette a MÉG bókokat is, amit a nők megkapnak folyamatosan, azaz „a korodhoz képest még elég jól tartod magad” vicceskedő beszólásokat. Az is szép eset volt, amikor egy nőgyógyász a vizsgálat után közölte vele, hogy maga még partiképes, aggodalomra semmi ok. Ezek a mély bókolások is határozottan kártékonyak, mert folyamatosan azt közvetítik a nők felé, hogy esztétikailag is meg kel állniuk a helyüket minden helyzetben.
Ha kicsit távolabbra tekintünk és a bolygónk helyzetét nézzük, sajnos azt tapasztaljuk, hogy sokszor tömegesen sérül az emberek méltósága, mivel eszközként, tárgyként kezelik őket.
Természetesen szubjektív, hogy kinek mit jelent pontosan a láthatóság. Farkas Éva elmesélte, hogy sokáig dolgozott az idősellátásban, és ott szembesült azzal, hogy milyen nehéz idős korban a nőiesség megtartása, és sok olyan történetet látott, amikor az időseket megfosztja a rendszeri normalitás a szépség megtarthatóságától.
A méltóságot senkinek nem kell kiérdemelni, mert az alanyi jogon jár annak, aki erre a Földre leszületett.
Ahogy Szabó Magda: Abigél című klasszikus regényében fogalmazott:
„Az élethez kétségtelenül kell bizonyos emberi méltóság és fegyelmezettség, és az is, hogy az ember normálisan reagáljon arra, ami éri, mindig tudva, mi igazán baj, és mi csak bosszúság.”
