„Magyarországról érezhető ez a széttartó energia, felismerek olyan dolgokat, amiket a Ceaușescu-rendszerben megéltem”

Szatmárnémetiben rendezte a Sopro – Suttogás a sötétben című darabot, amelyet most egy fesztiválon is játszanak. Hogyan talált rá erre a műre?

Egy román kötetben bukkantam rá, amelyben a szerzőnek, a portugál Tiago Rodriguesnek négy vagy öt szövege szerepel. Valaki felhívta a figyelmemet rá, hogy látta egy előadását Bukarestben, amit ő írt és rendezett. Az a produkció nagyon váratlan reakciókat keltett. A nézők egy része kiment a teremből, dobogtak a lábukkal. Bekapcsolták a telefonjaikat, hogy megzavarják az előadást. De Rodrigues beleírta a darabba, hogy ez fog történni, úgy, hogy senki sincs előre beavatva. Mert a szöveg olyan szinten jön le a napi politika szintéjére, hogy a közönség számára elviselhetetlenné válik. A nézők megfeledkeznek arról, hogy ez egy szereplő monológja. Tiagónak ez a szándéka, hogy összekeveri az életünket a színházi szituációkkal. Ezt olyan szinten teszi, hogy képes teljesen eltüntetni a határokat a való élet és a színház között.

Tiago Rodrigues a kortárs európai színház meghatározó alakja. Nemcsak színész, rendező, drámaíró, hanem 2023-tól az Avignoni Fesztivál első nem francia művészeti igazgatója is.

A Sopro (amely lélegzetvételt jelent) című darabban a színházzal kapcsolatos érzéseit fogalmazza meg, de a mélyén fellelhető az az indulat, ami alapvetően meghatározza őt. Ez a fasizmus elleni rendkívüli érzékenysége – Portugáliában 1974-ig fasiszta rendszer volt uralmon. Az előző előadás címe, amiről beszéltem: Catarina, avagy a fasiszták meggyilkolásának szépsége. Ott valóban a fasizmus iszonyatáról értekezik rendkívül felkavaró módon.

Miért nem azt a darabot rendezte meg?

Szerbiában, Zentán szerettem volna színre vinni, de egyelőre költségvetési okokból erre nem volt mód. De mivel nagyon provokatív a szöveg, továbbra is nagyon izgat, hogy megrendezzem.

Ennyire izgatják a provokatív szövegek?

Attól függ, milyen módon provokálnak. Rodriguesnél elsősorban azt tartom nagyon értékesnek, hogy egyenrangúvá válik a teremben lévő nézők csendje a dráma csendjével. Nem lehet különbséget tenni, hogy a teremben történnek a dolgok, vagy a darabban. Ezek között közlekedik. A csend mértéke nagyon erős. Számomra, amikor elkezdtem színházzal foglalkozni, a legfőbb motiváció a titok volt. A színház misztériuma vonzott leginkább. Ez pedig szerintem a legjobban a csendben tud megnyilvánulni. Azok a jó előadások, amelyekben a csend történéssé válik.

A mostani felgyorsult, digitalizált világban lehet-e egyáltalán csendet teremtenünk egy színházi térben, vagy akár önmagunkban?

Lehet, sőt még nagyobb szükségünk van rá. Kérdés, hogyan teremtjük meg. Tiago éppen arra képes, hogy meglepő fordulatokkal tudja létrehozni a nyugtalanító csendet. Tabukat állít az élére.

Ez a Sopróra is igaz, amely egy színházi súgónőről szól?

Úgy érzem, igen. Például amikor éppen a darab szerint A fösvényt próbálják, a súgónő pedig mást súg, mint amit kellene, akkor az egyik szereplő, akinek az apja egy hatalmi ember volt, elkezd önmagáról beszélni, vagyis, hogy úgy dönt, ott marad Portugáliában és bízik a jövőben. De aztán rájön, hogy nem tudja már jól érezni magát benne, mert hozzászokott a gazdagsághoz. Ez már tömény politika, a Salazar hatalmának megdöntését követő időszakra utal. Ezzel gyakorlatilag hirtelen leránt minket abba a valóságba, amiben vagyunk, és elkezd velem is párbeszédet folytatni. Azt hiszem, ez a legfontosabb, hiába A fösvény egyik jelenetét látjuk.

Mondjuk, ehhez a portugál politikát, közéletet valamennyire ismerni kell. De azt is felveti, hogy hol vannak a súgónak a határai? Kiléphet-e a szerepéből?

Hát igen. Egy másik jelenetben, amelyben a kedvenc színésznőjének, nem mellesleg a színház igazgatójának kell súgnia, ott is belesúg mást. De ily módon a szerző, ezzel a határátlépéssel, a súgó mindennapi kiszolgáltatottságát is demonstrálja. Hogy mennyire gúzsba van kötve. A súgó tulajdonképpen az alázatot szimbolizálja. Egy olyan lény, aki a háttérben van, nem akarja, hogy tudjanak róla, de mégis segíteni akar, mert közben mindent tud és mindent lát, a kulisszák mögötti dolgok beavatottja is. Itt például tudja azt, hogy az igazgatónő nagyon beteg, mégis játszani akar. Ebbe próbál a saját eszközeivel beavatkozni.

Azt is mondja, a súgó nem tolakodik, az árnyékban marad, a fényt meghagyja a színésznek. Ön hosszú ideig vezette a sepsiszentgyörgyi színházat. A hatalom óhatatlanul együtt jár a fénnyel?

Szerintem nem. Számomra az igazgatás azt jelentette, hogy lehetővé tegyem a szabad alkotás megszületését egy adott térben. Ráadásul én 2006-ban belekényszerültem, hogy igazgató legyek, mert az előttem lévő igazgatót, Nemes Leventét már nem tudtam meggyőzni, hogy maradjon. Előtte tíz éven át művészeti vezetőként dolgoztam Sepsiszentgyörgyön. Akkor mérlegelve, arra jöttem rá, hogy ha nem én leszek az igazgató, akkor teljesen széthullik az, amit '95-től kőkeményen összeraktunk, hiszen létrehoztunk egy társulatot és belefogtunk egy színházi nyelv keresésébe. Nem hagyhattam, hogy ez a folyamat abbamaradjon.

Tehát nem egyéni ambíció motiválta, hogy igazgató legyen?

Nem. Amikor korábban létrehoztam a Figura Stúdiót Gyergyószentmiklóson, állandóan vadásztam az igazgatókat, és én megmaradtam művészeti vezetőnek. A városban volt egy íróemberke, aki, amikor egy adott pillanatban egy nyilvános beszélgetést szerveztem a város közönségével, elkezdett véleményeket mondani a színházról, és rá egy pár hónapra ő volt az igazgató. Meggyőztem őt, hogy legyen ő a direktor. Aztán pedig mások kerültek ugyanabba a pozícióba. Nem akartam igazgató lenni, hogy tudjak a rendezéssel foglalkozni és a színház művészi részével. De rájöttem arra, hogy ezt csak akkor tudom elérni, hogyha a játékszabályokat én állítom fel. És a játékszabályok arról szólnak, hogy ha például elhívok valakit rendezni, nem akarom tudni, hogy mit csinál, hanem az érdekel, hogy mit akar csinálni. Sosem mondtam címet senkinek. Soha. És nekem is, ha címet mondanak, hogy mit rendezzek, akkor nem vállalom. Voltak ilyen meghívásaim, de nem vállaltam.

Egy rendező nem dolgozhat megrendelésre?

A rendezés egy alkotói folyamat, olyan, mint a színészet is. A színész viszont rettenetes helyzetben van, mert ő általában nem mondhat nemet, de a rendezőnek megvan ez a lehetősége. Előfordult, hogy egy nagyon neves román rendezőt elhívtam egy adott pillanatban. Leültünk, azt mondta: Laci, na, milyen előadást akarsz? Közönségsiker legyen, hívják meg fesztiválra, vagy akár esetleg díjakat nyerjen? Erre azt mondtam neki: figyelj ide, tudod, mit szeretnék? Azt csináld meg, ami téged ebben a pillanatban érdekel. Nem számít más, mert különben nem lehet jó az előadás.

Ezt évtizedeken át meg tudta csinálni? Nem kellett kompromisszumot kötnie?

Szerencsére ezt a csillagok állása lehetővé tette. Az elején az volt az érzésünk, hogy minden előadás lehet, hogy az utolsó lesz.

Miért?

Mert szembe mentünk a színházban létező gyakorlattal, amivel már Nemes Levente is úgymond szemben próbált menni igazgatóként, de neki szüksége volt egy művészeti vezetőre, és ezért keresett meg engem. Szembe mentünk azzal, hogy túlnyomórészt kabaréelőadások vagy népszínművek tegyék ki a repertoárt. Sőt nyugodtan mondhatom, bátran kísérleteztünk. Fiatal rendezőként a szárnyaimat bontogatva kerestem azt a színházi nyelvet, ami – úgy éreztem, hogy – azoknak fog szólni, akik nem jártak eddig színházba. Elsősorban őket akartam megszólítani. Úgy éreztem, létezik egy másik színház, ami nem csak engem, hanem másokat is érdekelhet. Levente számomra egy hős, hogy ezt be merte vállalni egy kőszínházban.

A nézők hogyan fogadták ezt a kísérletező színházi nyelvet?

Szinte teljesen lecserélődött a közönség Szentgyörgyön. Mikor Levente meghívott engem művészeti vezetőnek, akkor a színház színészei, az akkori Tamási Áron Színház művészei mondták, hogy mondjon le, mert nem normális. Egy kőszínházban hogyan akar meghívni egy alternatív színházi rendezőt? Mert én akkoriban alternatív színházi rendezőnek számítottam a Figurában.

Kik váltották a régi nézőket? Fiatalok, egyetemisták?

Az a réteg jött, aki tudott rólunk már. Azzal a feltétellel mentem oda, hogy a Figura Stúdióból viszek hat színészt, és még egy kolléganőmet, Barabás Olgát, akivel évfolyamtársak voltunk a rendező szakon. Tudtam, egyedül nem tudok mit kezdeni egy kőszínházban. Tudtam, hogy kell egy csapat, amelyik képes átformálni a szemléletet. És igen, először felháborodott a város közönsége, beleértve a társulat színészeit is. Később a nagyon kemény munka megváltoztatta a színházon belüli hangulatot. Az igazgatásom alatt pénzügyileg soha senkit nem büntettem meg. Nem kellett fegyelmeznem. Nagyon sokat dolgoztunk és ez hosszú távon működött. És elhitték nekem, hogy a színház az valamiféle szentség és nem szórakoztatás.

A színházat fenntartó városvezetésnek volt türelme ehhez a folyamathoz?

Nem igazán. Azért mondtam korábban, hogy minden előadás kapcsán azt éreztük, hogy az lehet az utolsó. Leventét felhívták barátai, értelmiségiek, hogy vigyázzon, mert én tulajdonképpen igazgató akarok lenni. Aztán jó tíz év után lépett hátra, és akkor én viszont bevállaltam. De ugyanúgy visszaléptem én is most. Egyszer csak úgy éreztem, hogy nem úgy érdekelnek a dolgok a színházban, mint azelőtt, nem kell már nekem az igazgatás. És ahogy visszaléptem, utána hívtak, magasabb helyekről is tettek ajánlatot. De nemet mondtam. Nemsokára a kezembe került a világhírű francia rendezőnő, Ariane Mnouchkine egy beszélgetőkönyve, ahol úgy fogalmazott: „Akkor, amikor megszűnik ez az őrült szokásom, hogy dührohamot kapok, hogy nincs papír a vécében, hogy a büfében a pult nincs rendesen lemosva, amikor ez a gyerekes dühroham észreveszem, hogy megszűnt bennem, akkor abba fogom hagyni az igazgatást.” Nos, velem éppen ez történt. Én is sokáig az előadások előtt bementem a színház mosdóiba, megnéztem, milyen állapotban vannak. Úgy gondoltam, ha a közönség bejön, onnantól kezdve valami olyasmit kell érezzen, hogy itt minden érte van, és meghívják őt valami szellemi kalandra. De ehhez érzékelnie kell az odafigyelést. Tehát a szellem formába ültetése, vagy formát találni a szellemnek, ez a Hamvas Bélához kötődő kép nekem nagyon szimpatikus.

Tehát már nem jött dühbe, ha valami hibát tapasztalt?

Igen, kezdett ez megkopni bennem, és akkor éreztem, biztos van olyan, akit ez ugyanúgy képes hergelni, mint ahogy eddig velem történt.

Magyarországon egy-két kivételtől eltekintve nem jellemző, hogy egy igazgató, ha még aktív, hátrébb lép. Nem félt attól, hogy ha már nincs hatalmi helyzetben, akkor más lesz a megítélése, vagy kevésbé hívják rendezni?

A színházigazgatás egy paradoxon: hatalmat gyakorolni a szabadság fenntartására. A nagybetűs színházigazgató nem tesz mást, mint lehetővé teszi a teljes alkotói szabadságot az intézményen belül.

Nálunk egyre inkább átpolitizálttá vált a színházi élet. Romániában is ez tapasztalható?

Romániában ezt nem érzem. Ami „átfolyik” most az erdélyi magyar kultúrába, az Magyarországról jön át.

Ez mit jelent?

Magyarországról érezhető ez a széttartó energia, egyfajta polarizálódás és ez a folyamat nagyon bosszant. Dühít, mert felismerek olyan dolgokat, amiket a Ceaușescu-rendszerben megéltem. Akkoriban rendeztem az Übüt, a Vérnászt, a Kőműves Kelemen balladáját. Tehát olyan dolgokat csináltam, amelyekben próbáltam megfogalmazni a kamaszos lázadásomat az elnyomással szemben, de akkor közösségként viselkedett az egész erdélyi, sőt, nem csak az erdélyi, hanem az egész romániai értelmiség. Ugyanazt az elnyomó energiát éreztük mindannyian és az ez ellen való fellépés képes volt szervesülni. A színház mint közösség működött. Nekem a mostani színházi folyamatokkal az a legfőbb bajom, hogy megszűnt a mögötte lévő kollektivitás, inkább a szétszakítottság a jellemző. Ma szinte minden az individuumokról szól, ahogy Cseh Tamás mondta Bérczes László beszélgetőkönyvében a személyes nyavalygásainkról...

Van esély arra, hogy ez változzon?

Szerintem a tehetség és a szabadság valahol rokon fogalmak. A szabadság és az ebből fakadó szellemi megnyilvánulása az emberiségnek. Van, amikor homályba borul, de aztán utána megint kivirágzik, ahogy fényt kap. Úgy gondolom, eljön az ideje annak, amikor újra elkezd virágozni. Szüksége van erre a dinamikára az emberiségnek ahhoz, hogy ne legyen unalmas az élete.

Többfelé rendez. Jön Magyarországra is?

Elképzelhető, szó van egy kaposvári munkáról, remélem, össze tudjuk hozni.