Hegyi Iván: Remete a sokaságban

A tavaszi második fordulóban rendezett előmeccsen a Nemzeti Sport Club csapata a Kispesti Athletikai Club együttesét fogadta. Ma már a Kispest jóval ismertebb, mégis az NSC vonultatta fel a nagyobb neveket: a kapuban a később sportújságíró és szövetségi kapitány Gallowich Tiborral; a fedezetsorban az MTK-val kilencszeres bajnok, 47-szeres válogatott Kertész II Vilmossal, akit három hét választott el a harminchatodik születésnapjától; a csatárötösben pedig azzal a Volentik Bélával, aki az 1964-ben KEK-döntős MTK trénere volt, s korábban húsz évig edzősködött Svájcban (a többi közt a Lausanne-nál, a Luganónál, a berni Young Boysnál).

Az NSC–KAC találkozó nem derítette fel a publikumot, legföljebb a két kapus, Gallowich és a kispesti Török Rezső lehetett elégedett, mert a mérkőzés gól nélküli döntetlennel zárult. Sokkal izgalmasabb volt a második meccs, amelyet így vezetett fel a Nemzeti Sport: „A két legstílusosabb csapat megütközése lesz az MTK–Vasas találkozó. Ennek különös érdekességet kölcsönöz, hogy a Vasas azok közé a csapatok közé tartozik, amelyek a múlt szezonban leterítették az MTK-t.”

Az őszi idényben a piros-kékek úgy nyertek 2:1-re, hogy Himmer Rezső duplájával huszonöt perc múltán 2:0-ra vezettek. Ez nem kis bravúr volt, mert a kék-fehérek 1917 és 1925 között egymás után kilencszer hódították el a bajnoki címet, s ez idő alatt mindösszesen tíz vereséget szenvedtek. (Kettőnél többet egyetlen évadban sem, és kettőt is csak 1922/23-ban, valamint 1924/25-ben. Az 1917/18-as bajnokságot veretlenül, 21 győzelemmel, egy döntetlennel, 147:10-es gólaránnyal nyerték.)

Igaz, a nagy sorozat 1926-ban megtört, főként azért, mert az 1925. szeptember 8-án rendezett Amateure Wien–MTK mérkőzés 83. percében Hans Tandler olyan súlyos térdsérülést okozott Orth Györgynek, hogy a húszas évek „Puskás Ference” csak egy esztendő elteltével, 1926. augusztus 30-án, az MTK–Hakoah Wien találkozón (4:2) térhetett vissza a pályára. A bécsi meccset, amely a brutális belemenés pillanatában 2:2-re állt, nyomban félbeszakították. Orthnak utána azt mondták a Hochenegg klinikán: soha többé nem tud majd futballozni.

Úgy nem is futballozott soha többé, mint a brutális belépő előtt. Hamarosan utoljára – 32-edszer – játszott a válogatottban (1927. október 9-én 1:2 a csehszlovákok ellen), majd 1929-ben átment a Budai 33-hoz, és még ugyanabban az évben felhagyott a futballal.

A beharangozók egyikében azt írták a száz éve rendezett derbi előtt: „Az MTK csatársora most kezdi kiheverni az Orth kimaradása folytán beállott krízist.” Az extraklasszis helyén Bús Béla játszott, és hiányzott a nyolcszoros bajnok Braun is, akinek a keresztneve József volt, de azt senki sem ismerte, mert a tüneményes jobbszélsőt mindenki csak „Csibinek” hívta.

A kistarcsai keretlegényeken kívül. Az extraklasszis játékost ugyanott és ugyanúgy zsúfolták az Ukrajnába tartó vagonba, ahogyan a szintén zsidó munkaszolgálatos olimpiai bajnok kardvívót, Petschauer Attilát. A refrén az volt: „Csak nehogy élve lássuk »ezeket« viszont!” A korabeli MTK-ból a bajnoknak és válogatottnak is hétszeres Nádler Henrik sem járt jobban: őt előbb buchenwaldi, majd bergen-belseni kezelésre utalták be, és szerencsétlen belehalt az itthon is messzemenően támogatott terápiába.

Takács II József, a Vasas csillaga, az évad 29 gólt szerző NB I-es mesterlövésze összehasonlíthatatlanul szerencsésebb volt Nádleréknál, bár a rangadó 12. percében oly letaglózóan ütközött Senkey Gyulával, hogy levitték, majd az 52. percben – a helyszíni tudósítás szerint – „dagadt ábrázattal” újra megjelent a pályán, miután arcát hosszasan borogatták ecetes ruhával.

A „kis Taki” 1927. június 16-án a visszavonulás gondolatát ültette el Maurice Cottenet fejében, ugyanis hat gólt rámolt be az Olympique Paris kapusának a 13:1-es diadallal zárult magyar–francia mérkőzésen. A háló lelkileg is megterhelt őre egy évvel a balvégzetű 13-as után búcsút vett az aktív játéktól, Takács II pedig a válogatott mérkőzés másnapján az Arad–Vasas meccsen szerepelt, sőt mesterhármasával alakította ki a 3:0-s végeredményt.

Ehhez képest a Nemzeti Sport azt jelentette: „A Vasas kényelmesen játszott, főként Takács, aki alig ment a labda után. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy az eléje tálalt labdákat, szám szerint hármat, be ne lője.”

Az angyalföldi születésű, a Vasasban nevelkedő Orth a franciákat két góllal szomorította el, ám volt, amikor 11-esben játszott főszerepet: 1927. október 14-én öt gólt szerzett a 11:2-vel véget ért MTK–Ferencváros örökrangadón. „Orth rekord gólaránnyal győzte le az FTC-t” – szökött szembe a cím, mintha a csatár egyedül verte volna laposra a zöld-fehéreket.

A Vasas híveit hasonlóképpen felzaklatta Takács sérülése, mint a fradistákat a 2:11. A Sporthírlap felidézte: a sajnálatos eset átvitt értelemben „lángba borította” a tribünöket, majd a tűz gyorsan átterjedt a pályára, ahol „megkezdődött az emberre menés, az egész első félidő elvadult”.

Karel Petru, a cseh futballszövetség Pestre látogató titkára megkövülten említette: „Hasonlóan durva és életveszélyes játékot már láttam otthon, Prágában is, de ilyen életveszélyes bíráskodást még soha!” Vértes Imre játékvezető mentségére legyen mondva, először fújt első osztályú találkozón, igaz, csak akkor parancsolt tekintélyt magának, amikor – öt perccel a befejezés előtt – „szövegért” kiállította Nadlert.

A szünetben a rendőrök azt jelentették az ügyeletes tisztviselőnek, hogy az MTK öltözőjébe behatolt egy feldúlt néző, akit „a játékosok inzultáltak”. Addigra a létszámhátrányos Vasas 1:0-ra vezetett, mivel Koffler Károly szögletrúgását Grünfeld Ferenc a 21. percben befejelte az MTK Remetéjének. Ám a 21 nem volt nyerő szám, mert amint Takács visszatért, Demkó Vidor középre lőtt labdáját Nyerges János kapus Opata Zoltán elé bokszolta, és a kék-fehérek legendás csatárainak egyike élt az alkalommal (1:1).

Schreiber Mátyás, a Vasas intézője dohogott a döntetlen után: „Ha Takáccsal nem történik ez a baleset, akkor az MTK ma sem szerzett volna tőlünk pontot. Az MTK közönsége kvalifikálhatatlanul viselkedett.”

A Sporthírlap így vont mérleget: „A piros-kékek javára kell írni, hogy a mérkőzés nagy részében legjobb emberük, Takács nélkül voltak kénytelen játszani, s az MTK se hideg, se meleg csatárjátékával szemben a vasasok ritkább támadásaiban volt élet és lélek.”

Afelől, hogy ki kapja a mezőny legjobbja minősítést, nem lehetett kétség. Király – ki más?