Apró, áttetsző halakkal a csőrében, szédületes sebességgel, sirályokat kerülgetve repül vissza fészkébe egy lunda az óceánból, hogy fiókáját etesse. A sirályok a csőrében tartott zsákmányra pályáznak, igyekeznek elvenni, amit csak lehet – az ő fiókáik is éhesek.
Elfogultan én a lundáknak szurkolok, akik többnyire meg is nyerik ezt a csatát.
A pici, 25-30 centiméteres, fekete-fehér tollú, sárga csőrű tengeri élőlény a világ egyik legtöbbet fotózott madara. Az egyik legaranyosabb is, amit valaha láttam!
„És kifejezetten finom is!” – teszi hozzá egy izlandi férfi, akinek családjával a helyi kempingben barátkozunk össze, miközben épp a lundákról mesélek. Döbbenetemre nevetéssel reagálnak és leszögezik: ez része egy több száz éves hagyománynak.
Izlandon egyébként bár szigorúan szabályozott, a bálnavadászat is legális, az ország ugyanis nem ismeri el a kereskedelmi bálnavadászatra vonatkozó nemzetközi tilalmat. Vitatnám, hogy minden hagyományt érdemes-e életben tartani, de kerülve a konfliktust, inkább elkezdjük felállítani a sátrat, még mielőtt szakadni kezd az eső.
Ki élve, ki halva szereti
De a lundák vadászata csak nem megy ki a fejemből. Másnap órákig bámulom ezeket a csodálatos állatokat Izland egyik legjobb megfigyelőhelyén, a Borgarfjarðarhöfn félszigeten, ahová egy 6 kilométeres gyalogtúrával jutunk el a kempingből. Az egyik oldalon zord hegyek, a másikon a tenger. Zabolátlan, nyers vidék ez.
Egy patak mellett megpihenve, miközben a zabszeletem majszolom, kutani kezdek a neten, mi is a helyzet ezekkel az állatokkal. Kiderül: bár az atlanti lunda Euróbában veszélyeztetett fajnak számít, Izland azon kevés helyek egyike, ahol a vadászat korlátozott formában most is legális. Az atlanti lundapopuláció 60 százaléka köthető Izlandhoz – ez körülbelül 8-10 millió madarat jelent. Ezek a lenyűgöző teremtmények akár 80 km/órás sebességgel tudnak repülni és 60 méter mélyre is lemerülnek táplálékért. Szinte egész életükben a nyílt óceánon lebegve élnek, aludni is ott alszanak. Csupán költeni járnak a szárazföldre, a meredek tengerparti sziklafalakhoz. Végtelenül elszomorít, hogy ilyenkor épp mi, emberek veszélyeztetjük őket. A lundahúsra ugyanis egyesek hagyományos izlandi ételként tekintenek és a turisták között is keresett különlegesség.
Az állat az ország egyik nem hivatalos nemzeti jelképe, de a kereslet miatt egyes éttermekben nem a falon kitett képen, hanem a menüben láthatjuk, ami környezetvédelmi és fenntarthatósági vitákat is szül. Míg egyik oldal azzal érvel, hogy a lunda a hagyományos izlandi konyha része, és vadászata fenntartható módon lehetséges, addig a természetvédők a populáció drasztikus csökkenését hangsúlyozzák és a vadászat betiltását sürgetik.
A lundapopuláció mindeközben közel harminc év alatt 70 százalékkal csökkent, ami jóval nagyobb, mint ahogy azt korábban gondolták.
Emiatt is érdemes lenne felülvizsgálni a lundavadászatra és -értékesítésre vonatkozó jogszabályokat, hiszen az okok között nem csak az óceánok felmelegedése miatti táplálékhiány, hanem a halászat is szerepel.
Világvégi tájakon
Hogy közelről megfigyelhessük a lundákat, az egyébként békés, alig száz lelket számláló Borgarfjörður településre kellett utaznunk. Ám a béke elmarad, mert épp akkor érkezünk, mikor az év egyik legnagyobb fesztiválját tartják ott. Néhány napig tehát több ezer helyi családdal osztozunk a kempingen. Azon kevesek közé tartozunk, akik nem a zene miatt jöttek és nem a hagyományos, kézzel kötött gyapjú pulóverében, a lopapeysaban vészelik át a 4-5 fokos éjszakákat.
Mivel a magyar-indiai párosunk igencsak kilóg a sorból, a helyiek szívesen elgyednek szóba velünk, kíváncsiak, hogy kerülünk erre az egyébként elhagyatott vidékre autó és lakókocsi nélkül. „Stoppolunk vagy gyalogolunk” – válaszoljuk. Ez persze nem mindig egyszerű, olykor órákig várunk egy-egy fuvarra, de a táj gyönyörű, többnyire az idő is nekünk kedvez, körülöttünk izlandi lovak és vulkánok. Rosszabb ne legyen soha!
A német családdal, akik végül Borgarfjörður felé felvesznek minket, még egy kis kitérőt is teszünk egy közeli szurdokba, ahová másképp valsószínűleg soha nem jutottunk volna el. A stoppolás szépségei.
Örökre a tengerbe veszett
