Odze György: A Kra–Szpré duó

Szeretett a Böszörményi úton lakni. Mindig itt lakott, talán ezért. Szpré­ger Jenő ötvenéves bárzongorista volt, évek óta az Eldorádóban zenélt Krausz Ottóval, ők voltak a Kra–­Szpré duó. Ebből élt szerényen, régi bútorokkal berendezett kétszobás lakásában, napközben kiállt a kis erkélyére cigarettázni, és hódolt legkedvesebb szenvedélyének, nézte, amint az ötvenkilences villamos csikorogva lekanyarodik a Lékai tér felől. Mukai Zsuzsi énekesnőtől húsz éve, nem sokkal Szofi születése után elvált. Jó volt egyedül élni. Szerette az Eldorádót, szeretett beszélgetni a pincérekkel és a pultosnőkkel, együtt dohányoztak a hátsó kijáratnál a sörösládák között. Közepes hely, ezt mondták rá. Biztosan. Vihette volna többre? Gyerekként kotta nélkül játszotta Bachot, de hát a tehetséges gyerekből nem mindig lesz képességes felnőtt. Nem, állapította meg, nem vihettem volna többre, megragadtam a középszeren. A felesége meg is mondta neki, mielőtt elhagyta, apukám, egy lúzer vagy. A duó ügyeit is Ottó intézte, néha összejött egy-egy turné vagy balatoni szabadtéri kísérés, de semmi több. Szofi, a férje, egy Krecskai Lajos nevű szomorkás állatorvos hétvégeken meghívták ebédre, de már unja őket, a desszert előtt az órájára nézett, és hazaindult, félúton a tenyerében tartotta a lakáskulcsát, és alig várta, hogy otthon legyen, már eleve a neve sem tetszett ennek a pasasnak, és nem is akarta, hogy az unokái majd viseljék. Legyalogolt a Fillér utcán, ki a Moszkvára, alig várta, hogy megpillantsa a villamosát.
Nem hiányzott neki senki sem.
A Böszörményi út, ez az ő világa. A villamosmegálló, a Tanács előtt, anya szorosan fogta a kezét, a könyvtár, ahová már gyerekkorában is járt, onnan lopta el a Tom Sawyert, aztán a Tik-Tak presszó, az utánozhatatlan ízű rózsaszín és barna minyon, az Ugocsa sarkán a virágos, a Pápai, szemben vele a kedvenc zöldségese, a Jani úr, a fodrásza, Földesi. A Beethoven utca sarkán volt az első randevúja. A játszótér a Hollósy Simon téren. De legjobban azt a látványt szerette, amikor az ötvenkilences lekanyarodik a Lékairól, és hallja, hogy csikorognak a kerekei. Tökéletes élmény. Mindig itt akar élni? Mondjuk, hogy mindig. Jó lesz ez így, apa, ez kérdezi Szofi, általában akkor, amikor már a fején a sapka, és ott áll az ajtóban, már hívta a liftet, de Szofinak mindig ilyenkor jutnak eszébe a dolgok, amiket ebéd közben nem beszélnek meg, valamiért ilyenkor adja a jótanácsokat, amiket ő már nem bír hallgatni, apa, váltani kellene, ezt mindig elhangzik, hogy ne már az Eldorádó legyen a végállomás, és ezt hajtogatta Krausz is, egyfolytában lehetőségeket keresett a neten, hogy találjon egy luxusszállodát az emírségekben, abban van a nagy pénz, Jenő, már a Mukai is ott énekel, Abu-Dabeszban, küldözget fotókat is magától, ahogy az uszodaparton bronzbarnára sütteti magát, biztosan, gondolta. Bedobálsz néhány cuccot egy táskába, és már megyünk is.
Hétfőn szabadnaposak voltak, beült a Szamosba, krémest evett, és hosszú kávét ivott.
Egy ilyen hétfő este Krausz hívta.
– Nagy újság van, Jenő – mondta lelkesen. – Kaptunk állásajánlatot a Viktória Hercegnőre.
Tényleg nagy újság, de mi az a Viktória Hercegnő, ezt kérdezte.
– Hogyhogy az mi? Hát nem tudsz te semmit? – Krausz olyan vidáman nevetett fel, mint egy óvodás, aki a kedvenc ételét kapja ebédre. – A Viktória Hercegnő egy óceánjáró, a Karib-térségben cirkál gazdag európai meg amerikai utasokkal. Küldtem nekik demót, elfogadták. Hat hét múlva hajózunk ki Mia­miból. Ragyogó fizetés, nők, napfény. Este hattól tizenegyig játszunk egy bárban. Király. Küldhetsz majd fotót Mukainak, pezsgős­üveggel a kezedben, csajokkal az öledben. Na, mit szólsz?
Szpréger azt felelte, átgondolja, Krausz lehülyézte, és azt mondta, ezen nincs mit gondolkodni.
Krausz másnap reggel újra hívta.
– Átviszem a szerződést, csak alá kell írnod. Küldik a repülőjegyet.
Szpréger hallgatott.
– Mi a baj? – kérdezte csalódottan Krausz.
– Semmi.
– Nem hangzik jól?
– Jól hangzik – ismerte el. – De én nem megyek.
– Nem jössz? – Krausz megemelte a hangját.
– Nem.
– Tudod, mi melóm van nekem abban, hogy idáig eljutottunk?
– Tudom – felelte ő –, mégsem megyek.
Szpréger letette a telefont. Még hogy a Karib-térség! Rágyújtott, levette a kotyogót a gázról, beszívta a kávé illatát. Az ötvenkilences éppen akkor kanyarodott le a Lékai felől.
Még éppen kiért a teraszra, hogy lássa.
Majdnem lekéste.