A kultúra elrablása

Ha a kormányt támogató művészek közül valakiknek kedve támadt színházat vezetni, akkor ezt akár pályáztatás nélkül is megtehette. Csak jókor kellett jó helyen lennie és olyan épületegyütteshez is hozzájuthatott, amelynek új funkciót adva csillapíthatta művészi vágyait. Ez történt például a Magyar Állami Operaház részeként ismert Erkel Színház musicalszínházzá alakításával – nonprofit cég keretében, 3,5 milliárd forint közpénzzel. Akik nem voltak jókor, jó helyen, társulat vagy játszóhely nélkül maradtak.

A kultúra fideszesítéséhez az alaphangot a miniszterelnök adta meg. Bár a kultúra feladata igen összetett, Orbán Viktor megközelítésben ez nem lehet más, mint az identitásvédelem (a magyarság megtartása), a szuverenitásvédelem (kulturális önvédelem) – amihez nyilván szuverén államférfiúi attitűd is szükségeltetik – és a családközpontúság védelme. A kultúrának ez a hármas védelmi feladata a kormányzó pártok és a kabinet működésének a jelszava is lehetne: „Teret adni a keresztény-konzervatív értékeknek és kultúrának!” Időnként olyan érzésünk támadt, hogy az evangelizációs feladatokat is állami szintre akarják emelni. Kitüntetett feladatként jelenítették meg a templomok és az egyházi intézmények (iskolák) felújítását és az üldözött keresztények védelmét. Csak épp a legfőbb keresztény értékek – az emberi méltóság, a szolidaritás és irgalmasság – sérültek leginkább működésük során.

Az orbáni kultúrpolitika végrehajtói közül Demeter Szilárd kapta a legnagyobb hatalmat, hogy a saját ízlése és értékrendje szerint telepedjen rá a magyar irodalomra, a könnyűzenére és központosítsa a közgyűjteményi szférát. A példátlanul gyors karriert befutó Demeter intézkedései, kijelentései, a nem kormánypárti alkotók megalázása számtalan botrányt generáltak. Bár tavaly ősszel távoznia kellett a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ éléről, a kulturális nemzetépítésért felelős miniszterelnöki biztos szerepébe bújhatott.

Hasonló szerepet játszhatott el Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, aki miniszteri biztosként, a Városliget Zrt. igazgatósági elnökeként vezényelte le a Liget Budapest Projektet. A tiltakozások ellenére a projekt végül jórészt megvalósult, elkészült a Magyar Zene Háza és az új Néprajzi Múzeum. A 2010 utáni Orbán-kormányok alatt az emberekbe történő beruházás helyett a hangsúly általában is a fizikai infrastruktúrára helyeződött. Rekordmennyiségű pénzt költöttek építőipari projektekre, gazdagítva a kormányközeli vállalkozókat.

A Nemzeti Színházat 2013 óta vezető Vidnyánszky Attila botrányai, ahogy Demeteréi, összefonódtak a hatalmi koncentrációval és annak következményeként az intézményi átalakításokkal. Ő vezényelte le a Színház és Filmművészeti Egyetem (SZFE) alapítványi átszervezését, ami ellen a hallgatók és tanáraik hónapokig tartó blokáddal tiltakoztak. Sokak emlékezetébe bevésődött a Nemzetiben 2023-ban történt baleset, ami után Vidnyánszky Attila beadta, majd visszavonta felmondását.

Káel Csaba, a Müpa vezérigazgatója, filmügyi kormánybiztos a filmfinanszírozási rendszer miatt került a bírálók kereszttüzébe. Működése során a filmrendezőkkel szembeni elvárás olyan játékfilmek készítése, amelyek a magyar történelem sorsfordító pillanatairól, magyar hősökről, a magyar emberek sikeréről, no meg az árvalányhajas világról szólnak.

Ahhoz, hogy a kultúrpolitika legismertebb alakjai teljesíteni tudják küldetésüket, kellettek a furcsa elnevezésű minisztériumok, ahonnan a kultúra területét is felügyelték – élükön a sokszor botrányos kijelentéseket tevő és hasonló döntéseket hozó miniszterekkel, államtitkárokkal.

Még szerencse, hogy a kultúráért is felelős tárcánál mindig akadt egy-egy államtitkár, aki – legalábbis végzettsége alapján – a kultúra közvetítésében hivatásszerűen vett részt. 

A 2010-től napjainkig tartó időszak legjelentősebbnek mondható kultúrpolitikai botrányai sorából az MMA köztestületté emelése és az SZFE modellváltása mellett – a teljesség igénye nélkül – nem hiányozhat a CEU elüldözése (az intézménynek nagy hatása volt a kulturális-szellemi életre), a folyamatos intézményi átrendeződés, a kulturális dolgozók jogviszonyának a megváltoztatása, a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) átalakítása, a könyvpiac kisajátítása, a gyermekvédelemre hivatkozó könyvfóliázás, vagy épp a kultúrharcról szóló bornírt publicisztikai sorozatok.

A mögöttünk hagyott másfél évtizedben megtapasztaltuk – amit az Orbán-korszak kultúrpolitikusai nem is titkoltak –, hogy csak az Orbán-kormányhoz közelálló film- és színházi rendezők, képzőművészek, írók, előadók, zenekarok reménykedhettek pénzügyi támogatásban. Amikor aztán a hatalom által nem támogatottak közül valaki – író, filmrendező – a saját teljesítményével világhírnévre tett szert, akár a Nobel-díjig is eljutva, akkor verték a mellüket, s úgy tettek, mintha közük lenne az elismeréshez. Ugyanakkor görcsbe állt a kezük, hogy ne személyesen kelljen gratulálni a magyarok számára is dicsőséget hozó művészeknek. Az állami támogatások meg csordogáltak/csordogálnak tovább a kiválasztottakhoz, amit azok többek között úgy hálálnak meg, hogy állami ünnepeken élőképpel demonstrálnak a beszédet mondó miniszterelnök mögött, országgyűlési választási kampányok idején pedig a kormányzó pártnak, a Fidesznek korteskednek. Aztán várják, hogy sorra kerüljenek az állami kitüntetések listáján.

A rendszerváltás után azt gondolhattuk, hogy a művészi szabadsággal, autonómiával összefüggésben már az tekinthető napi gyakorlatnak, amit egykoron e fogalommal összefüggésben Babits írt le a Nyugatban, és magunk mögött hagytuk az aczéli művelődéspolitikát. Azt gondolhattunk, hogy olyan korban fogunk élni, amikor a kultúrával, a művészi alkotásokkal és szolgáltatásokkal összefüggésben már nem lesz tiltás és tűrés, csak támogatás. Tévedtünk! A mögöttünk hagyott másfél évtizedben kormányzati és önkormányzati szinten (azokon a településeken, ahol a kormánypárt adja a polgármestert) közvetlenül, vagy közvetetten kitették a „tiltó táblát” a nekik nem tetsző irodalmi folyóiratok, független színházak, előadók és alkotók számára. Ezeket a – kultúrpolitika által előidézett – helyzeteket elégelte meg jó néhány ismert művészünk és döntött a kivándorlás mellett.

Az elmúlt másfél évtizedben kevés jelét láttuk annak, hogy a kormányzati szereplőknek van bármilyen ismeretük a magyar emberek kultúrához való viszonyulásáról; tudják-e milyen nagyok a különbségek a minőségi kultúrához való hozzáférést tekintve az egyes társadalmi csoportok között; érvényesülnek-e a kultúra valódi funkciói – a humanizálás, a viselkedés mederbe terelése, a mintaadás, a szociokulturális értékek összetartása, a társadalmi szolidaritásról való gondoskodás –, és adottak-e a feltételek az érvényesülésükhöz. A hatalom birtokosai, bár törekedtek rá, nem tudták elfedni, hogy a kultúrafogyasztásban is mélyült a szakadék az egyes társadalmi csoportok között. A háztartások fogyasztását vizsgálva kiderül, hogy a kultúra volt az a terület, ahol az emberek nagymértékben visszafogták a költéseiket, óvatosnak mutatkoztak a számukra nem alapvetőnek tekintett szükséglet kielégítésében. A fogyasztói árak emelkedése a kulturális termékek és szolgáltatások drágulásában is megmutatkozott.

A kultúrához való viszonyulást vizsgáló különböző kutatások szerint 2010 után minimum három csoportba sorolhatók a magyarok a kultúrafogyasztási szokásaik alapján. Létrejött a leggazdagabb kultúrafogyasztók szűk, a legaktívabb kultúrafogyasztók terebélyesedő, valamint a sokaságot magába foglaló, minőségi kultúrával nem, vagy csak elvétve találkozók csoportja.

Az első csoportba sorolhatjuk az átlagosnál magasabb jövedelemmel és vagyonnal rendelkezőket, akiknek a helyváltoztatását – adott esetben a kulturális termékekhez/szolgáltatásokhoz való hozzáférését – luxusautók, helikopterek és repülőgépek szolgálják. Nem feltétlen jellemző rájuk a magas iskolázottság. Ők azok, akik már 2010 előtt is rendelkeztek valamilyen (politika, gazdasági, kulturális) tőkével és azt még gyarapították is az elmúlt másfél évtizedben, de vannak köztük, akik csak 2010 után tettek szert vagyonra. Számukra nem jelent akadályt hozzáférni a legexkluzívabb kulturális termékekhez, vagy szolgáltatásokhoz – sem itthon, sem bárhol a világon. A csoporton belül egyesek számára természetes jelenség a sznobizmus, bár nem biztos, hogy minden termék, vagy szolgáltatás, amit fogyasztanak, minőségi kultúrának mondható.

A második csoportba az iskolázottak, az úgynevezett humán értelmiség, és a nagyvárosi középosztály tagjai tartoznak. Települési és életkori megoszlás szerint főképpen a Budapesten és főváros agglomerációjában élők, valamint az egyetemi nagyvárosokban lakó, stabil jövedelemmel rendelkező 30-50 év közötti korosztályok sorolhatók ide. Viszonylag stabil jövedelem és némi vagyon mellett fontos számukra a különböző kulturális termékek (könyvek, festmények) birtoklása. Élni tudnak a streaming-szolgáltatások által nyújtott lehetőségekkel is. A csoportba tartozók életének része a minőségi kultúra, de szórakoztatás címén gyakran elkalandoznak a könnyebb műfajok felé is.

A harmadik csoportba többnyire az iskolázatlan, alacsony jövedelemmel rendelkezők, a területi alapon kirekesztettek, a közlekedési nehézségek által is elszigeteltek, gazdaságilag inaktívak, rossz lakhatási körülmények között élők tartoznak. Ha van is igényük a kultúrával való találkozásra, az nem tud szükségletté válni. Többségük eleve kulturális tőke nélküli családban nőtt fel és halmozottan hátrányos helyzetük miatt saját jogon nem is tudnak arra szert tenni, hiszen ha akarnának sem tudnának a kulturális termékekért, szolgáltatásokért fizetni. Ők az ingyenes ételosztások és a falunapok belépőjegy nélküli rendezvényeinek a látogatói. A kultúra fogyasztása ebben a csoportban luxus. Persze ők is rendelkeznek kultúrával, a szegénység kultúrájával.