A szerző és az ember

„A riporter rendszerint a maga figuráját is felhasználja, ő a szemtanú, a megfigyelő, aki a hihetőséget alátámasztja” – írja Truman Capote a Mozart és a kaméleonok című különleges riport-, illetve interjúkönyve előszavában (Gy. Horváth László fordítása). A Hidegvérrel legendás írója méltán emeli ki azt, hogy az interjú – lényegi sajátosságaként – páros műfaj: dinamikáját, szerkezetét, színvonalát, egyáltalán a sikerét a kérdező és a kérdezett csak együttesen garantálhatja.

Capote föntebbi szavaitól pedig itt és most egyenes út vezethet Károlyi Csaba új kötetéhez. Ebben ugyanis a szerző a 2014–2024 között, az ÉS-ben megjelent beszélgetéseiből közöl válogatást. A hetilap rendszeres olvasója tehát javarészt már ismert szövegekkel találkozhat, ám a kritikusi közhely ezúttal is igaz: együttesük jelentős többlettanulságokat kínál. Kirajzolja számunkra például azt, hogy – az amerikai írót idézve – miként használja fel a „maga figuráját”. Bónusz továbbá az az összkép, melyet a kötet tár elénk a kortárs magyar irodalom tendenciáiról. A megszólaltatottak zöme, ezt talán mondanunk sem kell, író/költő, de akad közöttük néhány irodalomtudós is. A választék a legkülönfélébb szempontok alapján is igen sokszínű. Közös bennük viszont az, hogy mindegyikük a mai literatúránk fontos szereplőjévé vált – méghozzá függetlenül attól, hogy pályája elején vagy delelőjén jár-e, hogy eddigi munkássága milyen méretű.

Magától értetődik, hogy Károlyi Csaba folyvást – és módszeresen – irodalmunk egészében gondolkodik, ennek megfelelően a határon túli szerzők a kötetben is a jelentőségükhöz méltó szerepet kapnak. A Markó Bélával vagy Végel Lászlóval készített beszélgetés azért is lehet kivételesen érdekes, mivel mindkettő hatásosan szembesít bennünket azzal, hogy a kisebbségi írónak/költőnek milyen sajátos – itthon nehezen elképzelhető – kihívásokkal kell nap mint nap megküzdenie. A már régóta Budapesten élő, de erdélyi kötődését megőrző Balla Zsófia megindítóan szól a kisebbségen belüli kisebbségi, azaz a kolozsvári magyar zsidó lét próbatételeiről. Az is fölöttébb tanulságos, amit az anyaországi és az erdélyi irodalom közötti hajdani kapcsolatok egyik – lényeginek bizonyuló – informális aspektusáról mond: „Amikor még Czine Mihály járt Erdélybe, ő választotta ki, hogy ez igen, az nem, ezt bemutatjuk Magyarországon, azt nem. Sütő András, Kányádi Sándor igen, Székely János, Bálint Tibor, Méliusz József, Bajor Andor alig vagy sehogy. Csak az, ami népi.” Azt persze, eddig is tudtuk, hogy a hetvenes/nyolcvanas években Czine és köre afféle hitbizományként kezelte a határon túli irodalmakat. Ami mégis meglepő, az a válogatás nyers intranzigenciája, majd az informális döntések szinte zökkenőmentes itthoni intézményesülése.

Ezen a szinten persze, a professzionális szakmai vértezettség, a kivételes tájékozottság elemi követelménynek számít, az viszont, hogy a szerzőnek a szóba kerülő rengeteg mű többségéről saját értelmezése, karakteres értékítélete van, mindenképp kiemelendő teljesítmény. Az olvasó figyelmének fenntartása végett rendszerint hatásosan alkalmazza a ritmusváltást: lassan kiteljesedő, részletesen kifejtett, elemző kérdések/válaszok sorát időről időre rövid közbevetések és reagálások szakítják meg. Károlyi Csabától nem idegenek a meglepő, esetleg groteszknek tűnő gesztusok sem: „Megmondanád, hogyan kell verset írni? De komolyan” – indítja ezzel a Kemény Istvánnal készített beszélgetést. Az időről időre fölvillanó humorérzéke is oldja a szövegek eredendő komolyságát, s ha a megkérdezett – például Nádasdy Ádám – hasonló szellemességgel reagál, akkor az interjú mulatságossá, kifejezetten szórakoztatóvá válik.

Fontossága miatt külön említendő a kötetnyitó, irodalomtudósokat megszólaltató interjúsorozat. A Deczki Saroltával a Tar Sándor-monográfiájáról, Szolláth Dáviddal pedig a Mészöly-könyvéről készített beszélgetés rendkívül munkaigényes (ehhez képest mindenképp szerényebb visszhangú) szakmai vállalkozásoknak kínál sokszorosan megérdemelt szélesebb nyilvánosságot. A Szegedy-Maszák Mihály-interjúnak pedig az ad különös nyomatékot, hogy ez lett a neves irodalomtörténész utolsó nyilvános szereplése. Ma sem lehet megrendülés nélkül olvasni az elmúlás előérzetének jeleit, az élettől való búcsúzás gesztusait.

„Interjút csak akkor készítek, ha valami, valaki tényleg érdekel. Szerintem az interjú akkor lesz jó, ha érzi az olvasó, hogy a kérdező és a válaszoló akar valami személyeset mondani, és van is mondandójuk egymás számára. (…) Akik engem interjúalanyként érdekelnek, azok ugyanazok, akik olvasóként érdekelnek, érdekel bennük a szerző és az ember, hiszen ezek az interjúkészítés szempontjából nem szétválaszthatók” – nyilatkozza a szerző (a kérdező: Jánossy Lajos, Litera, 2022. 02. 23.) a kötet függelékében. Ez egyfelől – mondjuk, egy napilapos kolléga menetrendjéhez képest – valósággal elíziumi állapot, másfelől viszont a kötet szövegeiben jórészt épp ez a valódi kíváncsiság, a belőle fakadó figyelem ragadja magával az olvasót. Meg a téma iránti elköteleződés, mely nyilvánvalóvá teszi, hogy a szerző számára minden kérdésnek és válasznak megvan a maga tétje. Meggyőzve ezáltal bennünket arról: az irodalom mégiscsak a világ legfontosabb dolgai közé tartozik.