Lengyel László: Mostantól minden más lesz

Mióta meghalt, minden más lett és minden más lesz. Tőle tudom, hogy a szomorúság „Élőlény, eszik, talán vacka is van, / éjszaka is hallom a szuszogását”, igen, ma éjjel hallgattam is álmatlan. Igaz, megadta hozzá a használati utasítást is, ahogy szokta, pontosan, jól érthetően, hogy mikor s mit kell tenni a szomorúsággal: „Befordulok egy sarkon, szembejön, / és akkorákat sóhajt, hogy megállok. / De minden rendben van, mondom neki, / menj el. Egy kicsit bírd ki egyedül.” Csak még azt nem tudom, hogyan bírom ki én, hogyan bírjuk ki mi Nádasdy Ádám és a szomorúság nélkül egyedül?

Egy versében kérdi magától, hogy ki lesz – talán így: lesz-e – pap, aki eltemeti. Pedig már akkor is sejtette, tudta. Azért mászott fel súlyos betegen Szent Márton meredekén Pannonhalma kolostorához, hogy elbeszélgessen a halálról, a búcsúzásról, a temetésről és alighanem Istenről. („Nem tudok úgy fölmászni kupolába, / templomtoronyba, hogy ne szimatoljam, / hol van az Isten.” – írja Petri Györgyhöz. „Közben irigyellek: / tudtad, hogy ő nincs. Tudtad, hogy ki nincs.”) Azért írja nekem Asztrik püspök, a temetésére készülő pap az alábbi sorokat: „Tisztelettel és hálával gondolok Nádasdy Ádámra. Tudásának derűje, szerénysége és embersége sokunkat gazdagított. Életművéhez különösen is illik a reményteljes, alázatos dantei hang. Hiszem, hogy akinek életét a szeretet formálta, azt most az a Szeretet fogadja be, »mely mozgat napot és minden csillagot«, »és része lehet az örök világosság örömében«.”

Nádasdy Ádám költő, író, műfordító nem érte meg nyolcvanadik születésnapját, és a nagyon vágyott és akart második rendszerváltozást. Ahogy valaha az évtizedekig depresszióban váró ötvenhatosokat lehetett szánni, akik úgy haltak meg a nyolcvanas évek végén, hogy karnyújtásnyira volt tőlük a nyolcvankilences váltás, úgy sajnálhatjuk most azokat, akiknek előbb „írta végig mondatát a sors” a mostani lehetséges rendszerváltás előtt. Legalább nem csalódunk – mondaná rezignáltan, éppen Petrire gondolva. A költő Nádasdy érzésem szerint nem Petri vagy Tandori újító útján járt, hanem mintegy folytatója volt az öreg, szigorát vesztett Kassák Lajos, az önironikus Vas István, a rezignált Kálnoky László lírát lecsapoló, kiszárító, hétköznapi tárgyiságú verseinek. Csak semmi fentebb stíl! Semmi pátosz, költői homály. Nincs „rilkézés”. Ami megtörténik velünk a versben, amelyet tökéletesre farigcsálunk, mert értünk hozzá, az élet és halál; nem sok, ennyi. Vagyunk, akik vagyunk. „Mert végtére is megtörtént velem / minden, amiről azt hittem: soha. / Ráébredek, hogy elég volt nekem / minden, amiről azt hittem: kevés. / Előbújnak a bogarak maguktól, / nem muszáj siettetni, nem muszáj / fölemelni a nagy, lapos követ.” Fölemelte.

És a próza is kispróza. Hiányzik a nagyregény kihívása. Kis történet van. Könnyű kézzel és biztonsággal felvázolt rézkarc. A szavak nem ütköznek ki a mondatból és a mondatok mégsem lejtenek nyugodtan, többnyire szúrósak, mint aki azt mondja: mindig legyen benne tüske, mert élet ez. Hallom, ahogy olvassa, kissé éneklősen, tökéletesen ejtve, elvégre tanár volna. És a Londoni levelek, a kisesszébe foglalt publicisztikák, szellemes angolszász, nyugati üzenetek, nekünk, keleti magyaroknak. Sosincs felemelt hang, még csak oktató hanghordozás sem, hanem meleg beavatás, nem titkolt kedvesség és szeretet. Érthetetlen, de egyszerre szereti az angolokat és a magyarokat, minket. Nem tehetnek róla, hogy ilyenek.

Minden homályos sarokba bevilágított. Ha valamivel, ezzel nemcsak új magyar nyelvet teremtett, hanem egy új magyar civilizációt is, amelynek lényegéhez tartozik a világ nyelvi sokszínűsége, változékonysága, a választási lehetőségek sokasága, s amelyből megtanulható az ember, az emberi viszonyok végtelen sokszínűsége egy barbár, egynyelvű, formára vágott, összepréselt világban. Nádasdy Ádám fordításai bizonyítják, hogy embernek lenni csodálatos lehet, ha...

Kevés nála bátrabb embert ismertem. Bátran és méltósággal viselte másságát. Kiállt magáért, kiállt másokért. Örülök, hogy átélhette a 2025-ös Pride százezreinek vonulását át az Erzsébet hídon Pestről Budára. Megérezhette, hogy vele (is) vagyunk, mert vele voltunk. Bátran és méltósággal nézett szembe betegséggel és halállal. „Ripeness is all” – mondja Edgar megvakított, halálra készülő apjának a Lear királyban. Valamennyi fordítónk megpróbálta lefordítani, Nádasdy Ádám így: „Ugyanúgy / csak szenvedéssel távozhatunk innen, / mint ahogy megérkeztünk. / Az a fő, hogy érettek legyünk.”