Kizsarolt ikszek kormánya

Két hete látható a YouTube-on A szavazat ára című dokumentumfilm. Eddig mintegy kétmillióan látták. Startja után nagy visszhangot váltott ki, pezsdítette a közéletet, úgy tűnt, két hét múlva már nem lesz mit mondani róla. Érdekes módon mégis van rá lehetőség. Egyszerűen az, hogy a kampány őrületében ezt az adalékot is pár nap alatt megemésztettük. Veszik, kizsarolják a szavazatokat kormányoldalon, döbbenetes, vérlázító  – igaz, sejtettük, hallottunk már róla. Ez van.

Ennyire az egymást követő sorozatok behabzsolásának szintjén működik a közélet? Minden hír, információ csak egy médiaszenzáció, és az újabb máris törli az előzőt? Most épp titkosszolgálati meg kémsztorikkal „szórakoztatnak”, a választási csalás témája lefutott. Mint ahogy senki sem beszél már a Szőlő utcáról, Gödről sem.

Márpedig A szavazat ára éppen egy efféle, kulcsfontosságúnak is minősíthető tényfeltáró munka. Óriási értéke a polgárok számára, hogy nem feltevésekre, kombinációs leleplezésre épül, tartalmát nem nagyon lehet megkérdőjelezni, hazug brüsszeli vagy éppen ukrán ármánynak minősíteni. Itt egy irányba mutatnak, egymást erősítik az alanyok részletekbe menő „vallomásai”. Enyhítő körülményeket talán lehet találni, de hamis vádról beszélni, felmentő ítéletet hozni a nézők bíróságán, elég nehéz lenne. Mint azt a filmnek köszönhetően már legalább kétmillióan tudjuk, a Fidesz az elszegényedett vidékeken, kistelepüléseken megvásárolja kiszolgáltatott emberek szavazatát. És nem alkalomszerűen, kacsintósan, hogy „figyu, kapsz egy ötezrest, vagy egy zsák krumplit, ha a jelöltünkre szavazol”. Szervezett tevékenységről van szó, amelyet félalvilági csoportok tartanak kézben, akár polgármesterek, helyi elöljárók, pártemberek közreműködésével. A módszerek és ajánlatok szinte személyre szabottan változatosak. „Segítők” húzzák be öregeknek vagy éppen írástudatlanoknak a megfelelő helyre az ikszet, van, akit élelemmel vagy tűzifával lehet megnyerni. És keményen ellenőrzik az ígéretek betartását. Ha sumákolsz, ne számíts sok jóra! Szülés után nem kapod meg esetleg a gyerekedet, nem írnak fel neked receptet.

A demokrácia és a jogállamiság védelmére létrejött DE! Akcióközösség alkotása, amely hangsúlyosan kollektív munka (mindenkit dicséret illet, aki nevekre kíváncsi, nézze át a film végi hosszú stáblistát), nemcsak a visszaélések tényeit tárja fel. Jó arányérzékkel, külső helyszíneken készült interjúk segítségével a társadalmi közeget is érzékelteti. Méghozzá életszerűen, saját dinamikájában. Egy órára minden néző bekerül az elszegényedett, leszakadt magyarországi régiók világába. A létfenntartás szintjén dobogó falvak, elhagyatott iparvidékek, amelyeket már csak a kis panellakótelep jelez. Itt sokat jelenthet ötezer forint, egy közmunka-lehetőség, vagy a ház elé teherautóról odahajított köteg tűzifa (utóbbi a film talán legmegrázóbb képsora). És A szavazat ára így már nem is csupán a választási csalásról szól. Hanem a kormány vagy általánosságban a hatalmasok elképesztő, kegyetlen cinizmusáról. Szociális programok, tudatos vidékfejlesztés helyett inkább arra költik a pénzt, hogy megszerezzenek maguknak bársonyszékeket. Úgy bánnak emberekkel, mint a hulladékkal. Csókolj kezet vagy viszünk a szeméttelepre! Hogy lehet ilyen embereket felhatalmazni arra, hogy irányítsák, jobbá tegyék az országot?

A kérdés bizonyára megfogalmazódik a nézők döntő többségében. Csak nem tudni, meddig lüktet a fejükben, eljuttatja-e őket egy határozott Nem!-ig. A DE! Akcióközösség mindenesetre megtette, amit tudott. Filmjük egyben újabb markáns jelzése, hogy a dokumentumfilmezés műfajilag zavaros sokszínűségében egyre komolyabb szerephez jut a riport, a filmes vagy videós újságírás. Ennek felvállalása kiküszöbölteti vagy legalábbis tompíthatja a dokumentumfilm művészi jellege körüli vitákat. Akik audiovizuális tényfeltárásokra, oknyomozásokra, tudósításokra vállalkoznak, amelyekkel hatást kívánnak gyakorolni a közéletre, nem művészek, hanem újságírók. És ahogy egy cikk értékét sem feltétlenül a briliáns írástudás adja, hanem a pontosság, az információgazdagság és a feszes, követhető szerkesztés, egy efféle dokumentumfilm sem művészi képeket igényel elsősorban. De most mindezt tegyük zárójelbe. A lényeg, hogy ne lépjünk túl azon, amit A szavazat árában láttunk, ne intézzük el mély sóhajtásokkal felismeréseinket. Hagyjuk hatni a mozgósító erőt! Ne tűrjük tovább a tűrhetetlent!