Ölelj meg egy fát!

Nemrég elmentünk kirándulni a Pilisbe. Öt órán keresztül tartózkodtunk az erdőben, a piros keresztes túravonalat követve rendületlenül. Kevés emberrel találkoztunk, ami olykor igen jólesik. A madárhangok, a fák susogása a szélben, a napfény csiklandozó simogatása szavak nélkül feltölti az ember lelkét. Bár nem találkoztunk embertársainkkal, a nyomuk sok helyen szembetűnő. Eldobált zsebkendők, műanyag palackok… Sokan még mindig nem tudnak leszokni arról, hogy a szeméttől nem az erdőben kell megszabadulni. Sajnos úgy látszik, sok embernek ez még mindig nem egyértelmű. A legszomorúbb talán mégis az, amikor fába vésik a monogramjukat, a szívecskét Gizivel meg Bélával, akik elméletileg örökké szeretik egymást, de a valóságban már lehet, hogy egy büdös szót nem váltanak. Ott áll az a gyönyörű fa, hatalmas, ölelhető törzsével, és egy emberi kéz által belevésett kings, azaz királyok felirattal.

Ilyenkor mindig eszembe jut: milyen kár, hogy a fák nem tudnak beszélni. Nem tudják elmondani azt, hogy bizony nekik is fáj, amikor a törzsükbe vésnek betűket. Nem tudnak elindulni a hivatalba hogy panaszt tegyenek, csak egy helyben állnak, tűrik az emberi butaságot és haszontalanságot. Sok mindent láthattak már ezek a hatalmasra nőtt egyedek és tényleg milyen szép lenne, ha elkezdhetnének beszélni és mesélni. Akárcsak az entek a Gyűrűk urában. Amikor az ember az látja, hogy az állami tulajdonban lévő erdők egyszerűen eltűnnek, tarra vágnak területeket minden indok nélkül.  Mintha nem létezne a klímaváltozás, hiszen az utóbbi időben teljesen elfelejtettünk beszélni róla, holott vannak vészjósló jelek. A magyar fák és erdők nincsenek jól. Képtelenek élni a panasztétel lehetőségével, nem mondhatják a favágóknak, hogy „hagyjatok minket békén és tűnjetek el!".