Ha képesek vagyunk megfeledkezni az élet kiszámíthatatlanságáról, kijelenthető, hogy a mai napon – 2026. május 9-én – új korszak kezdődik drága kis történelmünkben. Egyre elfogadottabb, hogy rendszerváltásnak tekintsük. Sokak szerint ez túlzás, hiszen csak egy új politikai kurzust képviselő erő került hatalomra választások útján, bármi történt is az elmúlt 16 fideszes évben, a polgári demokrácia alappillérei sértetlenek maradtak. Lehet, de jobb ezúttal az érzelmekre hallgatni, amelyek azt lüktetik, hogy rendszerszintű változások előtt áll az ország. Nyilván százféleképpen lehet nevezni és definiálni.
Számomra a májusi napfény azt sugározza, hogy ez a rendszerváltás rendszerváltása. Hogy véget ért rendszerváltó polgári demokráciánk hosszú, csaknem négy évtizedes időszaka.
Utólag törvényszerűnek látszó mesterkéltségével, múltból hozott társadalomépítő reflexekkel, nemzeti megváltástudattal, korrupt neoliberalizmussal, fasiszta kilengéssel.
A társadalomban mintha mostanra tisztult volna le, milyen is az a liberális kapitalista világ, amelybe 1989-ben beléptünk. Milyen paraméterek mentén, hogyan működik, mik az előnyei és árnyoldalai. Mi kérhető számon a magántulajdonon alapuló piacgazdaságtól, a jóléti jogállamtól, a polgári intézményrendszertől, és mik a korlátai. Hol a reális helyünk a nemzetközi erőtérben, mit jelenthet számunkra az európai integráció.
Mondhatnánk erre vállrándítva azt is, beletörődtünk a sorsunkba. De most talán megengedhető emelkedettebb fogalmazás. Az ország megérett a polgári átalakulásra. Nem állami utasításra, hanem a hétköznapok emberi gyötrődései, útkeresései mentén. A többség centrista egységbe tömörülve azt üzente a választásokon: Lendüljünk neki újra, próbáljuk meg kimaxolni a dolgot!
Erős a vágy, a remény, hogy ez az új lendület elhozza a nemzeti megbékélést, betemeti az emberek között gerjesztett, ijesztőre mélyített politikai árkokat. Mindinkább úgy tűnik azonban, hogy erre még jó ideig várni kell. A Tisza alkotmányozó többsége ellenére újabb konfrontatív periódus várható. A győzelmi eufóriában felszabaduló érzelmekből gyakran felbugyog a „forradalmi düh”. A megalakuló kormány szigorú elszámoltatásra készül. Leleplezések sora indul el, indulatokat kavarva, megosztottságot teremtve, sok embert ér majd igaz és igaztalan sérelem. A könyöklések közben elindul a vádaskodás, egymás megbélyegzése, ki volt szekértolója az Orbán-rendszernek.
A Fidesz elnyújtott zsákutcája
Ezzel kapcsolatban természetesen sokakat foglalkoztat a kérdés, merre mozdul a Fidesz. A választások utáni napokban úgy tűnt, enyhül a hangnem, nem kizárt egy konszolidáltabb ellenzéki szerepvállalás. Ez az alternatíva azonban egyre inkább elméletivé illan. A leköszönő kormánypárt szócsövei, ugyan valamivel kulturáltabb formában, de kezdenek visszatérni a kampánypropaganda narratívájának téziseihez és még inkább eszköztárához. Az alapján fricskázzák keményen a Tiszát, amit majd szerintük fog csinálni. A napi események interpretációja pedig lázas önigazolást szolgál: „Most látszik, hogy mi igazat mondtunk, ők meg végig hazudtak.” Ha Magyar Péterrel tárgyal az Európai Bizottság, fényes bizonyítéka, hogy Brüsszel segítette hatalomra, ha 9 százalék szja a terv a minimálbér után, lehet fröcsögni, hogy lám, itt a többkulcsos rendszer. És hát borzasztó nagy az aggodalom, mit eredményez majd a kétharmados többség. Mert ebből könnyen lehet diktatúra, kérem! Magyar Péter személyi kultuszt épít, ne lepjen meg senkit, ha a képét ki kell majd akasztani az osztálytermekben! Ezek le fognak építeni minden demokratikus kontrollt, gátlástalanul megszavaznak mindent, önkényesen leváltják a mi kádereinket! Megyünk az autokrácia felé! A régi stílusú nótázás, arcpirulás nélkül, szemérmetlenül megfeledkezve az elmúlt másfél évtized kormányzati gyakorlatáról.
Mindez nem meglepő, hiszen Orbán Viktor megszólalásai egyelőre teljesen egybevágnak a kemény magos propagandisták kitartásával. „A Tisza gyűlöletkampányt folytatott, a mi kampányunk a szeretetre és az összefogásra épült.” „Az önkény és az akarnokság korszakába léptünk.” Igen, ezt ő mondja, ő, Orbán Viktor – másról, a demokráciát (vagyis saját hatalmát) siratva. A digitális polgári köröknek pedig azt üzeni, az ő kezükben a Fidesz megújulása, nekik kell mozgalmi szinten összetartani a nemzeti oldalt. Ami egy konfrontatív országos hálózat megerősítését jelenti. Ha a Tisza-szigetek megmaradnak, kemény csatákra lehet számítani.
A Fidesz tehát aligha fog kezet nyújtani az új kormánynak, az átalakulás népfrontjának. Egyszerűen nem nyújthat. Hatalmi mámorában annyira szélsőséges pozícióba kormányozta önmagát, ahonnan nincs visszaút. A megújulás nem képzelhető el számára másként, mint ugyanazt csinálni, képviselni, csak hatékonyabban. Megosztani az országot, meglovagolni régi sérelmeket, libsizni, ügynöközni. Nem látszik más mozgástér.
A Fidesz hosszúra nyújtott zsákutcája egyben rávilágít arra, miért beszélhetünk ma többek között új korszak kezdetéről, rendszerváltásról, vagy akár a rendszerváltás rendszerváltásáról. A polgári demokrácia keretei megvannak, de mára felszámolódott a pártrendszer. Nincsenek hagyományos értelemben, szervesen működő pártok. Minden rendszerváltó politikai erő bedőlt. Egészen elképesztő, hogyan tudott eliminálódni egy akkora, nagy szavazóbázissal rendelkező szervezet, mint az MSZP. Most pedig mintha a Fidesz lépne hasonló pályára. Ezek a bomlási folyamatok részben a gazdasági és politikai elitek összemosódását jelzik. Aki hatalomra kerül, mindent ural(hat). Lekerülve a trónról pedig bomlásnak indul. Ez állampárti természet. Csak akkor létezünk, ha kezünkben az ország. Egy valódi polgári párt csupán egy meghatározott szegmensét kívánja lefedni a politikai térnek, stabil társadalmi bázissal, annak valamilyen szintű érdekképviseletével. Aztán hol kormányra kerül, hol nem. Igyekszik folyamatosan építkezni, magához vonzani újabb generációkat, kinevelni egy potens politikusi utánpótlást. Nálunk csak nyomokban tapasztalni hasonlót. Mi az, hogy egy párt kiöregszik, idős szavazók szervezetévé válik? Az MSZP és a DK után most már a Fidesz is itt tart. Milyen kérdésfeltevés az, hogy van-e Orbán Viktor nélkül Fidesz? Ha nincs, akkor igazi párt se volt. Amerikában a demokraták és a republikánusok ősidők óta versengenek, újabb és újabb elnökjelölteket állítanak ki, itt meg veszélybe kerül pártok léte egy vezetőváltástól?
Úton az új konszenzus felé
Tananyag, hogy a polgári demokrácia politikai terét három pólus uralja. A liberális centrum, egy konzervatív jobb- és egy szociális baloldal. Mindegyik elfogadja a rendszer alapelveit, jogviszonyait, gazdasági szerkezetét. Helyet kaphatnak még mellettük bal- és jobboldali radikális, rendszerkritikus, esetleg rendszerellenes pártok, amelyeknek általában periferiális szerep jut. Mi most ott tartunk, hogy a polgári világot működtető bázisteret egy tagolatlan, népfrontos erő foglalja el. (A Fidesz és a Mi Hazánk a szűk szélsőjobbon dekkol.)
A nemzeti progresszió és megbékélés most nem azon múlik, milyen lesz a viszony a Fidesszel (alighanem vagdalkozós), hanem hogy ez a tarka konglomerátum képes lesz-e közös nyelvet, célokat, cselekvési irányokat kialakítani.
Az alkotmányozás, a jogállami intézményrendszer tökéletesített helyreállításának feladata hosszú ideig jó lehetőséget ad erre. Ha sikerül eredményesen végigcsinálni, kialakulhat egy új konszenzus, amely konszolidálhatja az országot, és olyan szilárdságot biztosít a polgári demokráciának, hogy elindulhat a politikai polarizálódás. Kérdés, lesz-e ehhez kellő türelem, nyitottság, kölcsönös megértés, alkalmazkodóképesség. És még ebben az esetben sem számíthatunk békés, harmonikus folyamatra. Megint egy olyan helyzet, amelyben talán mindenki tudja, mi lenne helyes, mit, hogyan kéne tenni. De rengeteg az egymásnak feszülő érdek, a számonkérő indulat, bosszúvágy. Bekavarnak majd árulások, helyezkedések, tehertételt jelentő kompromisszumok, gazdasági sokkok, meg az isten tudja, még mi minden. De próbáljuk meg felvállalni az erőpróbát, a feszültségek gyötrelmét, és teremtsük meg, rakjuk sínre azt a francos, európai, tőkés, polgári, jóléti, miegymás Magyarországot, ha már úgy látjuk, egyelőre nincs jobb út! Pedig biztos van.
