Nem véletlen, hogy Takács Pétert árulózzák az orvosok

A nyílt beszéd arra is alkalmas lehet, hogy szembenézzenek a felelősséggel azokért a helyzetekért, amikor engedték, hogy jobb szakmai meggyőződésüket háttérbe szorítsák a központi politikai akarat kedvéért. Ezekről az esetekről és az egészségügy szükséges nyilvánosságáról beszélgettünk a Szike Extra podcastban a terepen dolgozó szakújságírókkal, a Válasz Online-tól Élő Anitával, az Economxtól Koncsek Ritával, a Magyar Hangtól Bodacz Péterrel.

Alig egy hete a szívhangrendelet eltörlését javasolta az Egészségügyi Szakmai Kollégium Szülészet és Nőgyógyászat Tagozata Hegedűs Zsolt egészségügyi miniszternek, ugyanis a testület szerint a végrehajtás „etikai alapja” vitatható. Mint azt írták: nem a szakma kezdeményezte, azt nem támasztották alá tudományos bizonyítékok, és orvosilag is indokolatlan az eljárás. Ugyanennek a testületnek 2022-ben még „puhább” volt ugyanebben a témában az álláspontja: Hegedűs Zsolt ugyanis akkor is kérdezte őket, csak akkor még az orvosi kamara etikai kollégiumának elnökeként, s érdemben nem is válaszoltak neki. Inkább csak mentegetőztek: és valami olyasmit írtak neki, hogy a rendelet szerinti kötelezettség nem az „ajánlások szakmai részletezése című fejezetbe került bele”, hanem csak a „javaslatok az ajánlások alkalmazásához” című fejezetet módosították.

„Két év után sikerült megvilágosodni? Vagy minek nevezzük ezt a dolgot?” – vetette fel Koncsek Rita, az Economx újságírója az adásban. Ha ugyanez a szakmai vélemény korábban is létezett, miért nem jelent meg nyilvánosan akkor, amikor a rendelet megszületett? Ilyen esetben a hallgatás nemcsak az orvoslásnak árt, hanem a betegeknek az orvosokba vetett bizalmának is – fogalmazott Koncsek Rita arra reagálva, hogy a szakmai kollégium korábbi és mostani álláspontja között látványos különbség mutatkozik.

Élő Anita óva intett az ítélkezéstől. Ő a kérdés kapcsán felidézte azt a rendszerszintű nyomást, amelyben a szakmai megszólalásnak sokszor személyes következményei lettek.

Az adásban felidézett példák sora azt mutatta, ha a szakma nem mondhatja el nyíltan, hogy egy intézkedést szakmailag hibásnak tart, akkor nemcsak a döntéshozók maradnak visszajelzés nélkül, hanem a társadalom is. Bodacz Péter emlékeztetett arra, hogy az elmúlt években számos orvos csak név nélkül volt hajlandó beszélni a sajtónak. Aztán sokan már úgy sem. „Volt olyan sokáig szakmai lelkiismeretként működő forrása, aki néhány év után kiégett, és már azt mondta, hogy már egyáltalán nem akar foglalkozni azzal, hogy nyilvánosságra hozzon bármit.” Bodacz Péter szerint sok forrás végül azért is hallgatott el, mert attól tartott, hogy egzisztenciális következményei lesznek a megszólalásának. Úgy gondolták, úgy tapasztalták: „Ha kiderül, hogy ki a forrás, akkor az illetőt meghurcolják, elveszíti az állását, az egzisztenciájával kénytelen fizetni.”

Élő Anita több konkrét példát is felidézett. „Oroszi Beatrix a tiszti orvosi hivatal epidemiológusa, miután kritikával illette a járványkezelést, és aztán nem maradhatott meg az állami hivatalban betöltött vezetői a pozíciójában.” Hasonlóan járt Cserháti Péter is, a rehabilitációs intézet akkori főigazgatója, aki a Covid-járvány idején jelezte az ágyak, kórházi osztályok rapid kiürítését elrendelő utasításra, hogy az éber kómás betegek családjai nem készíthetők fel egyik napról a másikra az otthoni ellátásra és miután ezért akadékoskodónak tartották, őt is elbocsátották.” Amikor a Magyar Orvosi Kamara bírálta a háziorvosi ügyeleti rendszer átalakítását, és ezt határozottan jelezte, akkor megszüntették a kamara legfontosabb jogköreit.” A határozott szakmai kiállásra adott válasz reakciók félelmet keltettek az orvosokban, ápolókban és más szakmai közösségben is, és ezért egy olyan rendszer alakult ki, amelyben a szakmai autonómia és a politikai megfelelési kényszer folyamatos konfliktusban állt egymással.