Bizonyára nagy változások előtt állunk a magyarországi médiavilágban. És bár ezzel kapcsolatban főleg a közmédia átalakításáról esik szó, a folyamat jóval több szolgáltatást, vállalkozást, kiadványt, csatornát fog érinteni. Már csak azért is, mert finanszírozásukban döbbenetesen nyakatekert, legkülönfélébb típusú összefonódásokon alapuló struktúrákra derülhet majd fény. Ahol pedig kiesnek a Fidesz-állam érdekéből, jóindulatából, tagjainak üzleti manővereiből származó források, könnyen nagy baj lehet. Létet fenyegető, megszüntető.
Remélem, a Magyar Mozi TV csatorna nem lesz az áldozatok között. Írtam már róla egy-két tirádát, nem szorul rá újabbra. Kínálata egyre gazdagabb, újabb és újabb csomagokkal bővül. Erénye továbbra is az, hogy a klasszikus, jelentős alkotások mellett műsorára tűz közepesre sikeredett, nagyrészt elfeledett, de élvezhető filmeket, tévéjátékokat is, és ezáltal széles történeti kontextusban tárja elénk a magyar mozgóképes kultúrát. A néző átadhatja magát érdekes részleteknek, színészi villanásoknak, jól sikerült képeknek, egykor fontosnak tartott üzeneteknek, jellegzetes hangulatoknak, az ábrázolt társadalmi közeg lüktetésének.
Nemrég egy 2016–18-ban készült, háromszor 50 perces dokumentumfilm vonzott magához és mozgósított töprengésre. Papp Gábor Zsigmond munkája, a Kettévált ország. Borzasztó egyszerű szerkezetű és formavilágú produkció. Beszélő fejek, politikai fordulópontokat felelevenítő felvételek montázsával. Húsz ismert hazai művész nyilatkozik benne az alkotó által meghatározott szempontok, témák mentén a rendszerváltásról és az utána következő folyamatokról. Tízen-tízen a balliberális és a nemzeti-konzervatív oldalról. Alföldi Róbert, Dörner György, Eperjes Károly, Fekete György, Fischer Ádám, Jankovics Marcell, Kerényi Imre, Koncz Zsuzsa, Konrád György, Máté Gábor, Medveczky Ádám, Mezey Katalin, Parti Nagy Lajos, Péterfy Gergely, Röhrig Géza, Sára Sándor, Spiró György, Szörényi Levente, Szőcs Géza, Tarr Béla. Bizonyára könnyű lesz eldönteni, ki melyiket képviseli.
Az egykori bemutatót követően Gulyás Márton lesújtó véleményt fogalmazott meg a filmről a Mércében. Nem kímélve se a rendezőt, se a résztvevőket. Mindenekelőtt az akasztotta ki, hogy csak egy szűknek tekinthető réteg szemszöge, tapasztalata felől tárul elénk a tárgyalt negyedszázad, ráadásul a nyilatkozók kevéssé reflektálnak komoly szociális problémákra. Mindez igaz, mai szemmel mégis épp ettől izgalmas az egész. Hogy csak művészek nyilatkoznak. Látszólag felszínesen, de közelítésük az idő múlásával mégis egyre nagyobb mélységet kap. Ismét bebizonyosodik, hogy egy mű csak abban a tartományban szólalhat meg, amelyet felölel.
A spontánul megfogalmazott gondolatmozaikokból érzékletesen kiderül, hogy az ország kettéválásának okát, ami az utóbbi évtizedben valóban elviselhetetlenné vált, nem egyszerűen az 1990 utáni átalakulásban vagy éppen a Fidesz-kormány megosztó politikájában kell keresni. Több évtizedes meghasonlottság, a mítoszokba, sérelmekbe kapaszkodás szikrái törnek elő a megszólalókból. Hiába hangsúlyozzák többen a megbékélés, a közeledés vágyát, értékeléseikben ott bugyog a másik oldal elutasítása, a vele szembeni bizalmatlanság. Apró hangsúlyok, félszavak, gesztusok jelzik, hogy a rendszerváltó nemzedék magában hordozta a megosztottságot, amely a változások közben elszabadult benne, és zsigeri szinten képtelen szabadulni tőle. Még a művészet emelkedett világában is. Gyűlölt urizálás, nemzetieskedés kontra gyűlölt nyugatos önteltség, individualizmus, hazátlanság.
De talán ennél is megkapóbb szembesülni a nyilatkozó művészelit csalódottságával, megtörtségével. Nem látunk elégedett, őszintén bizakodó arcokat. Mindenki elcsigázottan, remény nélkül néz a kamerába. Elsírják, hogy nem erre számítottak a rendszerváltás idején. A politika megcsalta őket. Mindez üres közhelyként hat. Felelősséghárító reflexnek tűnik. És itt érdemes visszatérni Gulyás kritikájára. Valóban meglepő, milyen kevés az utalás a széles társadalmat ért megrázkódtatásokra. Talán csak Parti Nagy Lajosnál, Spiró Györgynél, Tarr Bélánál és bármily furcsa, Kerényi Imrénél kap komolyabb hangsúlyt. Ám ez nem a film hibája. Ellenkezőleg, mai szemmel nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmet. A művészértelmiség legnagyobb része, bármennyire magas szellemi szférába tud is emelkedni, bármilyen erővel képes is pengetni a humanizmust, a szabadságvágyat – a polgári középosztályt képviseli. Fontos volt számára a rendszerváltás, de elsősorban saját érdekei, saját felszabadulása szempontjából. Ezért csalódottsága is kétarcú. A kialakult új ellentmondások, megosztottságok birizgálják humanista alapállását, de miután a rendszerváltás (egyik) nyertesének érezhette magát, igazán azok az új gátak keserítik el, amelyek akadályozzák kreatív energiái kibontakozását.
