A Perzsa-öböl gazdag államai évtizedeken át egy egyszerű, kimondatlan alkuban bíztak. Az Egyesült Államok biztonságot nyújtott, a térség monarchiái pedig biztosították a világ egyik legfontosabb energiaforrását, az olajat. A rendszer politikai gyökerei 1945 februárjáig nyúlnak vissza, amikor Franklin D. Roosevelt amerikai elnök a Szuezi-csatorna térségében találkozott Abdul-Aziz Ibn Szaúd szaúdi királlyal. A két vezető sok kérdésben nem jutott közös nevezőre, a palesztinai zsidó állam gondolatát például a szaúdi uralkodó elutasította, mégis megszületett egy olyan kapcsolat alapja, amely később az egész Öböl-politika szerkezetét meghatározta.
Ez az alku sokáig működőképesnek tűnt.
Az Egyesült Államok katonai jelenléte Szaúd-Arábiától Katarig, Kuvaittól Bahreinig és az Egyesült Arab Emírségekig azt üzente, hogy az amerikai hatalom garancia a rezsimek fennmaradására, az exportútvonalak biztonságára és a térség stratégiai súlyának megőrzésére.
A monarchiák közben hatalmas energiabevételeikből modern városokat, légitársaságokat, kikötőket, pénzügyi központokat és sportdiplomáciai birodalmakat építettek. A képlet lényege az volt: az Egyesült Államok tartja a katonai ernyőt, az Öböl pedig nélkülözhetetlen marad a világgazdaság számára.
Az Irán elleni amerikai–izraeli háború azonban ezt a modellt rázta meg alapjaiban. Amikor a február végi csapások után Teherán válaszolt, a térség államai gyorsan szembesültek azzal, hogy az amerikai katonai infrastruktúra árnyékában élni ma már egészen más kockázatot jelent. Azok a támaszpontok, amelyek korábban a védelem jelképei voltak, az iráni megtorlás logikájában célponttá váltak. Az Egyesült Arab Emírségek, Katar, Kuvait és Bahrein számára ez különösen fájdalmas felismerés volt, mert ezek az országok nem akartak az Iránnal vívott háború közvetlen hadszíntereivé válni.
Irán bejelentette, hogy újra lezárja a Hormuzi-szorostA háború első heteiben világossá vált, hogy Washington első számú prioritása Izrael védelme. Ez önmagában nem volt meglepetés, a hangsúly és a következmény mégis új helyzetet teremtett. Az Öböl államai úgy érezték, hogy miközben amerikai bázisokat fogadnak be, légterük, kikötőik és gazdasági központjaik a megtorlás útjába kerülnek, a döntő stratégiai figyelem mégis Izraelre irányul. A biztonsági garancia így kevésbé tűnt kölcsönös védelemnek, egyre inkább olyan kitettségnek, amelynek árát a helyi államok fizetik meg.
A legnagyobb fordulat az volt, hogy a Perzsa-öböl országai nem a háború folytatását sürgették. Izraelben sokan arra számíthattak, hogy a régóta Iránnal szembenálló arab monarchiák Washington mellett keményebb fellépést követelnek majd. Ennek az ellenkezője történt.
A Hormuzi-szoros a Perzsa-öböl kijárata az Ománi-öböl és az Arab-tenger felé. Stratégiai jelentőségét az adja, hogy a térség kőolaj- és földgázexportjának nagy része ezen az átjárón keresztül jut el a világpiacra.
Katar cseppfolyósított földgázának, Kuvait és Irak jelentős olajexportjának, valamint Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek kivitelének egy része is ehhez az útvonalhoz kötődik. A szoros lezárása vagy akár tartós veszélyeztetése azonnal megemeli a szállítási és biztosítási költségeket, nyomást gyakorol az olajárra, és világgazdasági kockázattá válik. Ezért tekintik Hormuzt az energiaellátás egyik legérzékenyebb pontjának.
Rijád, Abu-Dzabi, Doha, Kuvaitváros és Manáma számára a háború gyors lezárása vált elsőrendű érdekké. Ennek oka nem Irán iránti bizalom volt, sokkal inkább a földrajz kényszere. Irán kellemetlen, veszélyes és kiszámíthatatlan szomszéd lehet, de szomszéd marad. Az Egyesült Államok messze van, a forradalmi gárda rakétái, drónjai és tengeri fenyegetései viszont a közvetlen környezet részei.
Irán most nem enged át hajókat a Hormuzi-szoroson az izraeli-amerikai támadás miatt, de ő maga is sokat veszít a lezárássalA Hormuzi-szoros lezárása vagy részleges megbénítása különösen érzékenyen érintette az Öböl államait. A világ egyik legfontosabb tengeri átjárójáról van szó, amelyen naponta hatalmas mennyiségű nyersolaj, kondenzátum és cseppfolyósított földgáz halad át. A szoros nem egyszerű vízi útvonal, a térség gazdasági ütőere.
Amikor Irán bebizonyította, hogy képes a forgalmat megzavarni, a régió országai azt is megértették, hogy a világ legerősebb hadereje sem tud minden pillanatban teljes biztonságot garantálni. Egy lezárt vagy veszélyessé tett Hormuz nem csak olajpiaci problémát jelent, az Öböl államainak költségvetését, fejlesztési terveit, pénzügyi stabilitását és nemzetközi imázsát is fenyegeti.
Az Egyesült Államok oldalán szintén megváltozott a helyzet. Roosevelt korában a szaúdi olaj megszerzése és biztosítása stratégiai álomnak számított. Ma Washington egészen más energiapozícióból nézi a térséget – emlékeztet a Neue Zürcher Zeitung.
A palaolaj- és palagáz-kitermelés amerikai forradalma csökkentette az Öböltől való közvetlen függést. Az olajár emelkedése továbbra is fájdalmas az amerikai gazdaságnak, az inflációnak és a választói hangulatnak, de az ellátás biztonsága már nem ugyanaz a kérdés, mint a 20. század második felében. Ez az Öböl szemszögéből nyugtalanító fejlemény: az amerikai érdekeltség megmaradt, de kevésbé létfontosságú, mint korábban.
A háború ezzel felszínre hozta a régi modell gyenge pontját. Az Öböl államai külső biztonsági garanciára építették saját stabilitásukat, miközben gazdasági fejlődésükhöz béke, kiszámítható energiaexport, biztonságos légiközlekedés, nyugodt pénzpiaci környezet és alacsony biztosítási kockázat kell. A mostani konfliktus mindezt egyszerre támadta meg.
Szerteágazó következményekkel jár az iráni fiaskó, Netanjahu nagyobbat bukhat Trumpnál isEgy rakétariasztás Dubaj vagy Doha fölött befektetői üzenet is.
Aki luxusturizmust, világkiállításokat, pénzügyi központokat, logisztikai hubokat és mesterséges intelligenciára épített ipari jövőt ígér, annak a stabilitás a legfontosabb terméke.
Ezért kezdtek az Öböl államai egyszerre több irányba mozdulni. Egyfelől továbbra sem szakíthatnak Washingtonnal, mert az amerikai katonai jelenlét, a légvédelem, a hírszerzési együttműködés és a fegyverrendszerek hálózata pótolhatatlan. Másfelől csökkenteni akarják a kiszolgáltatottságukat. Ez magyarázza a regionális diplomácia felértékelődését, az Iránnal fenntartott csatornák óvatos újranyitását, a kínai, európai és más fegyverforrások iránti érdeklődést, valamint azt is, hogy egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a saját légvédelmi, drónelhárító és rakétavédelmi képességek.
A Hormuzi-szoros ügyében a mostani amerikai-iráni megállapodás sem ad teljes nyugalmat. A tizennégy pontos keret olyan megfogalmazásokat tartalmaz, amelyek többféleképpen értelmezhetők. Irán és Omán párbeszédet folytathat a szoros jövőbeli igazgatásáról és szolgáltatásairól, ám mindezt a nemzetközi jog keretei között kellene megtenni.
Ez a formula teret ad Teheránnak arra, hogy politikai győzelemként mutassa be a megállapodást, és Washingtonnak pedig arra, hogy ragaszkodjon a szabad hajózás elvéhez. A lényegi kérdés azonban nyitva marad: ki dönt a gyakorlatban arról, mikor biztonságos a világ egyik legfontosabb tengeri útvonala?
