Papp Sándor Zsigmond: Az otthon mércéje

Mégis olyan lett, mint az LGT búcsúkoncertek. Még meg se jelent a kellőképpen érzelmesre hangszerelt múlt heti jelentés, amely a lehető legkomolyabb arccal köszönt el az olvasóktól, máris hívtak telefonon, hogy nem, nem ez volt az utolsó. Már ha én is szeretném. A szekér döcög tovább. Nem tűnik el ugyan a hétről hétre magunk előtt görgetett bizonytalanság, ám mégis van egy reménysugár, hogy a lap valamilyen formában megmenekülhet. Vagyis elvileg (pesszimista verzió) bármelyik szöveg lehet az utolsó (ez esetben, kérem elővenni a múlt hetit), ahogy az is lehet, hogy még hosszú hónapokig (optimista verzió) tudósítok itt a velünk történt eseményekről.

Ennél többet nem pazarolnék szolgálati közleményekre, inkább arról beszélnék, amiről korábban szerettem volna, amikor még nem kellett egyéb kényszerítő körülményekkel foglalkozni. Úgy alakult, hogy tíz év után megint visszatérhettem Kolozsvárra, ami az én magánmitológiámban: „a város”. Mindenféle Odüsszeia kiinduló és végpontja: a hősiességet levedlő hős innen indul a világot felfedezni, és valahogy ide tér vissza, ha nem is mindig fizikailag. Szerintem mindannyiunk számára van egy ilyen hely, amelyhez mindent viszonyít. Van, akinek ez a szülővárosa, másnak az élete folyamán sodródik elé. Nem feltétlenül építészetileg vagy kulturálisan, a lakói természete vagy a kulináris élvezetek miatt lesz fontos, bár persze így is, hanem az otthonosság szempontjából.

Más városok viszont egyből, szinte első látásra, napok alatt előkelő helyre kerültek. Róma, Lisszabon, Valencia: egy pillanatig sem volt idegen, mintha már lett volna itt dolgom, csak máskor, más életben vagy multiverzumban, kinek-kinek a hite szerint. Persze könnyen lehet, hogy hosszabban lakva ezeken a helyeken a mostani 3 Kolozs csakhamar visszaesne, de az illúziókat jobb meghagyni a maguk közegében. Mi lenne velünk, ha minden tévedésünket varázstalanítanánk?

Tíz év pont elég idő ahhoz, hogy alaposabban fel lehessen mérni a változást. Látom, hogy a korábbi évtizedekhez képest mennyire terebélyesedett, gombamódra nőttek ki szinte egész negyedek a peremén, és azt is, hogy milyen ügyesen használja azt a „sminkkészletet”, amit az európai városoktól kapott mintaként. A diktatúra idején sem volt csúnya város, és már akkor is lenyűgözött a méreteivel, de akkoriban mindent elkövettek, hogy ez a szépség sokat öregedjen az évek alatt. Persze ezt az ütött-kopott szépséget is lehetett szeretni, kicsit olyan volt ez, mint amikor egy csinos nő túlhasználja a ruhatárát. A csinosság megmaradt, csak tudni kellett, hogy hol rejtőzik. Most viszont tele van szerethető, turistamágnes helyekkel, ahol még mindig jól főzik a csorbát. A forgalmat okos döntéssel már nem eresztik rá teljesen a főtérre, és persze fájnak a kivágott fák, de így akadálytalanul lehet fesztiválokat és egyéb népünnepélyeket tartani Mátyás szobra előtt.

Amikor ott voltam, éppen az Itt érzem magam otthon (nem én rendeltem így) című alkotást vetítették a TIFF (a kolozsvári nemzetközi filmfesztivál) keretén belül egy hatalmas, estére felfújható vászonra. Amit Gheorghe Funar, a város korábbi nacionalista polgármestere, akinek a nemzeti színű kukákat és padokat „köszönhettük”, elképzelni sem bírt volna, az ma már mindennapos: magyar szó tölti meg a legfontosabb teret, miközben a gödörből, a román közelmúlt fizikai és metaforikus gödréből, csak egy futó, áttetsző üveglapokkal lefedett mementó maradt. Ahogy a komikus nacionalizmus is jól érezhetően nem kifizetődő ma már. Nem az a kérdés, hogy kié itt a tér, hanem hogy ki fizet az éttermek és kocsmák asztalai mellett. Persze más izmusokat, például a kommunizmus évtizedeit nagyon nehéz eltörölni, amint elhagyjuk az ékszerdobozhoz hasonlító belvárost, máris ott terpeszkednek a nagyon rosszul öregedő tömbházak, a szocializmus májfoltjai, amelyek rusnyaságát még inkább kiemeli az új társasházak hetykesége.

És tudom, ahogy én szemléltem őt, úgy vizslatott ő is engem. Mi lett velem? Mi mindent éltem át? Hol sokasodnak már a ráncaim? Szinte minden sarkon a kérdéseim mellett ott voltak az övéi is. Szeretném úgy érezni, hogy büszke rám. Hogy soha nem lettünk idegenek. Ő a viszonylagos időtlenségébe, én pedig a magam mulandóságába zárva, de még ugyanazt a nyelvet beszéljük. És egyre többet értünk a csöndjeinkből. Az éjjeli duruzsolásból, amikor a nappali lüktető elevenség megszelídül, és minden kitárulkozóbbá válik. Szeretném ide elhozni a családomat is, de nekik máshol van „a városuk”, nekik másféle csendet kell kibogozniuk. Nekik ez csak jó-rossz látványosság lenne, nekem pedig itt vannak a titkaim, amelyek nem a rejtélyükkel nyűgöznek le, hanem a köznapiságukkal. Itt éltem egykor, mondhatnám, és amilyen üresen cseng ez a mondat másoknak, oly eleven marad az én fülemnek. Mintha hosszan csengő szimfóniák lennének elrejtve az utcazajban.