Noha pár vonalból épülnek fel Szinyova Gergő festményei, hamar beindítják a néző fantáziáját: az egyiken a Grincs vigyorog ránk piros szemmel, a másikon egy bohóc nyitja nagyra száját, míg egy másikon Pinokkió üldögél a földön, mosolyogva, hosszú orral. A képek meséket, filmeket vagy klasszikus festményeket is felidézhetnek bennünk, de könnyen olyan érzésünk lehet, hogy a művész pont azt szeretné, hogy fejtsük tovább azok többi rétegét is, hiszen lehet, hogy a nagy keresésben önmagunkhoz lyukadunk ki.
Elérni az apa vágyát
– Sokan azt hiszik, hogy én egy tehetős családból származom, miközben Kistarcsán, panelben nőttem fel, és a realitáshoz hozzátartozik, hogy nem értelmiségi és polgári családból jövök, amin többen is meglepődtek, mert azt gondolták, hogy Budáról, a Rózsadombról sétáltam le. Lehet, hogy ez a fellépésem miatt van – mondja Gergő.
A művészetet sem tanították neki otthon, azzal kísérletezve, ösztönösen ismerkedett meg. – Ötévesen éreztem először, hogy művész akarok lenni, mert akkoriban a nővérem és én is örököltünk fateromtól pasztellkréta- és akvarellkészleteket, amiket Csehszlovákiában a Koh-i-Noor gyártott le. És hamar kiderült, hogy a velem egykorúakhoz képest szorgalmasabb vagyok, a környezetemtől visszaigazolást kaptam, hogy nekem ez megy. Nyilván öt-hat évesen nem anatómiával kezd az ember, meg nem tájképet fest, de mondták, hogy a kezdetleges maszatolásaim jónak tűntek – meséli a festő.
További motivációt adott neki, hogy apjának is volt a rajzoláshoz tehetsége, és bár tervezte, hogy ezzel akar foglalkozni, nem juthatott be művészeti iskolába. – Mivel apumnak nem jött össze az álma, ezért bennem fiatal srácként kimondva-kimondatlanul megfogalmazódott egy misszió, hogy festőművész leszek, és ezzel beteljesítem az ő vágyát – mondja Gergő, aki az általános iskolában is folyamatosan rajzolt, így evidens volt számára, hogy művészeti iskolába, a Kisképzőre fog jelentkezni, majd onnan a Képzőművészeti Egyetemre ment.
Találkozások Bak Imrével
Az egyetemen a mestere a New Yorkból hazatért Halász András festőművész lett, a szaktársa pedig a 2022-ben elhunyt Kim Corbusier volt. – Én maximálisan abban voltam, hogy kísérletezzek, például kipróbáljak több technikát különféle méretekben, papíron és vászon. Nem akartam görcsösen ragaszkodni ahhoz, hogy most gyorsan ki kell találni valami kézjegyet, és azt kell életem végéig erőltetni vagy forszírozni – mondja a művész. A diplomamunkája egy nagy méretű triptichon volt, három, színmezőkből felépített absztrakt kép, és a kísérletező kedve később se hagyta el:
2017-ben például csak fekete színű munkákat csinált, ehhez a képfelületet felosztotta különböző arányú téglalapokra, majd feketére festette azokat, de különféle festékeket használt: olajat, akrilt, kínai tintát és zománcfestéket.
– Ezek gyakorlatilag monokróm képek voltak, de az eltérő feketék máshogy hatottak, az egyik fénylett és tükröződött, míg a másik fakó volt, és elnyelte a fényt – mondja Gergő. A fekete képek 2017-ben a grazi KM-Künstlehaus „Abstract Hungary” című csoportos kiállításán is szerepeltek, ahol a fiatal művész olyan nagy nevekkel együtt állított ki, mint Bak Imre, Maurer Dóra, Keserü Ilona, Lakner László és Nádler István. – Amikor tizenegy-tizenkét éves voltam, a nővérem művészettörténet-könyvét lapozgattam, amiben az említett személyekből több is szerepelt nemzetközi kontextusban. Ezért is volt nagyon megtisztelő, hogy egy kiállításon vehettem részt velük. Sajnos vannak köztük, akik már nem élnek, mint Bak Imre, akivel hála istennek tudtam találkozni és beszélgetni, sőt járt a műtermemben, ahogy én is az övében. Tőle nem konkrét technikai dolgokat tanultam, de az eszmecseréink nagyon tanulságosak voltak. Egy úriember volt, egy példaértékű ember.
Nincs abrakadabra
2018. január 31-étől aztán elhatározta, hogy stílust vált, így maga mögött hagyta a fekete képeket, és a művei kiszínesedtek: a Trafó Galériában rendezett No Abracadabra című kiállításán geometrikus formák és köztük virágok tűntek fel, így egyensúlyozva a nonfiguratív és figuratív ábrázolás között. – Ha az európai kultúrában az abrakadabra kifejezést halljuk, akkor arra gondolunk, hogy a bűvész a varázspálcájával köröz egyet, majd előcsalogatja a nyuszit a kalapból, vagy a selyemkendő alól elengedi a galambot. Vagyis történik valami huncutság, valami nem várt. Nálam a No Abracadabra cím lényege az volt, hogy én semmilyen szemfényvesztést nem alkalmazok. Nincsenek effektek vagy olyan mediális megoldások, amivel uralni akarnám a teret, a munkát vagy a néző benyomásait. A falakon táblaképek voltak csupán. Teljesen primer, illúzióktól és manírtól mentes képek.A műveken a színes mezők másrészt nem teljesen illeszkedtek, de az alkotó részéről ez szándékos volt. – Akkoriban nagyon népszerű volt, hogy a művészek maszkolószalagot használtak, hogy a felfestett színmezők minél pontosabban kerüljenek egymás mellé.
Részemről tehát egy fricska volt, hogy szántszándékkal egymásra toltam ezeket a festékfelületeket, mintha azok nem akarnának szabályosan egymáshoz idomulni. Ettől jobban éreztem magam, és azt gondolom, a munkáim is „fellazultak”, és oldottabbak lettek.
Nem azt mondom, hogy egy képből meg lehet mondani, hogy a szerző éppen min megy át, de azt igen, hogy jól érzi-e magát, vagy hogy mennyire szabálykövető az illető. Hogy tartja-e magát mindig ugyanahhoz a recepthez, amit kitalált magának. Hogy unja-e azt a témát, amit évek óta fest. Engem soha nem ért az a vád, hogy magamat ismétlem. Ha ezt megkapnám, akkor nagyon mélyen elgondolkodnék azon, hogy ott nagy a baj.
Pont, pont, vesszőcske
A művein idővel figurák, tárgyak és motívumok jelentek meg, egyes képek már-már filmjelenetekre hasonlítottak. Gergő felismerte, hogyha felszámolja az absztrakciót, és figuratívan kezd el festeni, és minél több narratív elemet emel be a vászonra, annál többféleképpen lehet értelmezni a képet, a néző számos dologra asszociálhat. Egyes alakjait pedig szándékosan leegyszerűsítette: egyik képén esőben egy vitorlás hajón egy pálcikaember áll karddal a kezében, akinek a fejét egy körrel rajzolta meg.
– Más képemen az arc: pont, pont, vesszőcske. Ezen túl már minden manír. Ez olyan mint a főzés. Nekiállhatok főzni egy pholevest tizenkét órán át, ami egyszer meg is történt, vagy nem szórakozom ennyit ezzel, és gyorsan összehozok egy hagymalevest. A végeredmény ugyanaz: eszem. Csak valamikor van kedvem foglalkozni vele, mert szükségem van arra, hogy időt töltsek a főzéssel vagy a festéssel, de van, amikor könnyedén akarom megoldani a dolgot. Picassónak is vannak realista képei, de máskor pár vonallal festette meg a témáját.
Gergő a képeivel időnként pszichologizál is. Az egyiken egy férfi fekszik a földön, felette egy felhőszerű motívum látható nagy szemmel és mosolygó szájjal. A kép akár megidézhetné Heinrich Füssli svájci festő 1781-es, A rémálom című képét, melyen egy ágyon fekvő hölgy mellkasán egy démon üldögél. – Ez egy megtörtént dolog. Egy egészen rossz időszakom egy állomása volt, amikor úgy keltem fel otthon, olyan dermedt állapotban, mintha szó szerint fölöttem lenne valami. Ilyen korábban nem történt velem, így gondoltam, ezt megfestem, de viccesen fogom ábrázolni, mert a humor segít abban, hogy ezt az egészet feldolgozzam. Vagyis nem elkergetem, kicsinyítem vagy elbanalizálom, hanem vizuálisan reagálok rá, és megnézem, hogy mi történik – mondja a művész.
Gergő más képén egy férfi térden áll, miközben a hátán jókora zsák látható, mintha az élet terhei alatt roskadt volna össze. – Pont arról szólnak ezek a rajzi gegek, hogy a leegyszerűsítés által feloldhassa a néző az életében jelen lévő feszültségeket és traumákat. Hogy ez megtörténjen, egyszerűen szükség van arra, hogy beleröhögjön a rossz érzésnek az arcába.
Ehhez kellenek azok a már-már karikatúraszerű ábrázolások vagy színek, amelyekkel az ember a feszkót fel tudja oldani, és saját magát kihúzni abból.
