Aszongya az edző: Miguel történelmet írt ezzel a góllal.
Azért a történelem kicsit más. Focizni jó, én is szerettem, jóllehet a galaxis leginadekvátabb focizója voltam, de nem bírtam abbahagyni, addiktív viszonyom volt a focilabdával(hoz), volt zászlóm, meccsekre jártam, fradista voltam, mert Apu is az volt: Kű Lajos a zévlabdarugóóója; embéegyből kieskia a Dóóózsa; idemegyek, odamegyek, Beneferi hülygyerek; zimme-zumm, zimme-zum, recefice bum-bum-bumm. Később a magyar foci nézése által kiváltott nagyon súlyos depresszió, burn out, teljes leépülés és elerőtlenedés mián hagytam fel a focival.
Az oké, hogy nem annak szurkolunk, hogy ki öl meg kit, mint a Colosseumban, hogy nem ölünk, hanem egy felfújt bőrt, ma már inkább poliuretán ikozaéder-gömböt rugdos két tucat felnőtt, ivarérett, izzadt férfi,
és hogy ez sokkal jobb, mint amikor annak szurkoltak a nézők, hogy az oroszlán felfalja-e a peches keresztényt, vagy a vesztes prekolumbián csapat tagjait feláldozták az isteneknek egy maja Fradi-dózsa után, avagy mint mondjuk az a futóverseny, amit Borges A másik párbaj (El otro duelo) című novellájában olvastam, ahol a két versenyző torkát elvágták a startnál, és az győzött, aki messzebb jutott, mint a másik. Azért itt már nem tartunk, az igazi történelem civilizál minket, és a vér helyébe a labdát, ezt az ikozaédert helyezi.
Nézvén ezt a csodavébét, úgy rémlik, hogy (minket kivéve) mindenki megtanult focizni, a közvetítés csodálatos, és milyen klassz lehet norvégnek lenni, s ott evezni a lelátón tízezredmagaddal, mint a vikingek. Na de történelem?
Ez egy merőben irracionális, csodálatos játék, ami tömegeket bolondít meg és olvaszt lelkes egységbe, de játék tehát, azaz valóságszimuláció, esetünkben háborúszimuláció, mint a sakk – csak a sakknak kicsit visszafogottabb a dinamikája,
ugye, nem lehet ott csápolni a sakktábla mellett, amikor a fehér fél órát gondolkozik, és azt üvölteni, hogy vezér efhét, és nem férnek el annyian a sakktábla körül, mint a lelátón –, de alapvetőn a foci a szórakozásról szól, nem a vérről és vasról, nem a valóság, hanem annak földi mása, csak a felszínt karcolja meg, kétdimenziós, és bár tömegekre hat, de nem a hatalomról szól, mint a töri, ahogy nem is művészet, bár lehet művészi. Asszony nem ember, medve nem játék, a sör nem ital, a foci nem történelem, attól, hogy Miguel kilövi a jobb sarkot, nem lesz olcsóbb a brúgó.
Persze akad néhány példa, amikor a szélén összefolyik a játék a tényleges, háromdimenziós történelemmel, amikor a hatalmi konfliktusok, tehát mindig a játékon kívüli okok reprezentálódnak benne. Lásd például az agy-fallikus százórás fociháborút (La guerra del fútbol) ’69-ben Salvador és Honduras között, aminek a foci a szikrája volt, és az egész oligarchikus, migrációs problémákkal terhelt soviniszta szahart berobbantotta, és több ezer halotthoz, majd gazdasági válsághoz vezetett.
Történelmecske volt a melbourne-i vérfürdő, az ’56 decemberében, a forradalom vérbe fojtását követően megrendezett magyar–szovjet vízipólómeccs, ahol majdnem meglincselte a ruszkikat a dühöngő Aussie-közönség, és mi legalább itt, e szimbolikus térben, a játék dimenziójában győztünk, de hogy ez mennyire nem történelem, jól mutatja, hogy ez a győzelem milyen távolságra esik a valóságos, valóban véres, valóban történelmi vereségünktől. Na és idetartozik, hogy most a cukorbetegre hízott, repedések szabdalta identitású, megosztott norvég társadalmat az ikozaéder és egy par excellence viking, a csodacsatár Erling Haaland forrasztja egybe, boldog nemzeti közösséggé téve a túlzabált norvég társadalmat (ld. erről a remek Tamás Ritát a 24.hu-n).
A nyálon lőtt Don koleszterin, a mi kis Jabbánk telerakta stadionokkal a Kárpát-medanszét, azt hívén, hogy „a foci sikerei legitimálják a hatalmat, és a nemzeti egység tömegélményével ajándékozzák meg a népeket, garantálják a szavazók milliós táborát”, írtam két éve, és hogy „egészséges és szabad társadalmakban a borkultúra és a focikultúra is átszövi a hétköznapi életet. A falusi és a megyei bajnokságok a hétköznapi, pontosabban a hétvégi élet szerves, virágzó és hatalmasan pezsgő részét, a szabadság kis világát” alkotják, és hogy „azért beteg a magyar futball, mert beteg a társadalom”.
Szóval az boldogság, amikor hétvégén győz a Zete, a következő héten mérhetően meglódul a gyárakban a termelékenység, és ilyen törzsi egységekbe rendezi a népeket ez a levegővel töltött ikozaéder, egy rosszmájú kommentelő szerint már megérte megszervezni ezt a grandiózus marhabőrrugdosást egy nagy béketáborba, ahol végre összeér az ideológia nélküli agyhalott, a széljobber meg a radikális LMBTQ-tábor (Szabó Viktor). Ennél azért a valóság szebb, igazi boldogság és közösség, amit a játék dimenziójában a foci okozni tud, akkor is, ha ez nem is történelem.
