A 2026-os Mundial, amely mint negyvennyolcas világbajnokság kerül be a futball történetébe, nem csupán minden korábbinál nagyobb mezőnyt vonultatott fel (létszámban), hanem a valaha volt legradikálisabb leépítésre adott alkalmat a szakvezetőket illetően.
A negyvennyolc kapitányból tizenkettő már nincs hivatalában, a vb még véget sem ért, és a mesterek negyedétől megváltak csendben vagy zajosan.
Javier Aguirre (Mexikó), Sebastian Beccacece (Ecuador), Marcelo Bielsa (Uruguay), Steve Clarke (Skócia), Zlatko Dalić (Horvátország), Hong Mjung Bo (Dél-Korea), Ronald Koeman (Hollandia), Miroslav Koubek (Csehország), Sabri Lamouchi (Tunézia), Roberto Martínez (Portugália), Julian Nagelsmann (Németország), Carlos Queiroz (Ghána) lemondott vagy „útilaput kötöttek a talpára”, miként azt a még nem politikai napilapként működő sportújság írta – és honosította meg a kifejezést – hajdanán, s a sor feltehetően folytatódik, noha idáig is a szupermarketek pénztárainál kígyózó glédát idézte.
Kíváncsi vagyok, mi lesz Mohamed Uahbi sorsa. A marokkói trénert az idén tavasszal nevezték ki, miután az afrikai együttest az előző vb-n a legjobb négy közé vezető Valid Regraui leköszönt, de az utód rossz mintát követett, értékelhetetlen taktikával ásta meg csapata sírját. Ugyanazt tette, mint Carlo Ancelotti a brazilokkal, beállította együttesét a tizenhatosára. Uahbi esetében ez annyiban menthető, hogy a kvalitások alapján magasan kiemelkedő francia válogatott volt az ellenfél, de azt nem gondolhatta komolyan, hogy Kylian Mbappé, Désiré Doué, Ousmane Dembélé vagy Michael Olisé száz perc alatt egyszer sem találja el a kaput, pláne, ha folyamatosan a marokkói alapvonaltól számított harminc méteren belül játszhat.
Micsoda paradoxon: Ancelotti a tekintetben megúszta, hogy 2030-ig megerősítették tisztségében. Évtizedeken át büszkélkedhettünk volna, ha a brazilok ösvényén járunk, most azonban ez nem annyira dagasztja a keblet; mindenesetre a mi olasz Maestrónk, Marco Rossi szintén maradhat 2030-ig, noha a válogatott még a pótselejtezőig sem jutott el.
Negyven esztendeje kiátkozták Mezey Györgyöt, miután a magyar csapat két súlyos vereséggel és egy győzelemmel kiesett az akkor nem csak részben mexikói Mundialról. Ha csupán arra gondolok, hogy vb-re vitte a válogatottat, emlékművet kellene állítani neki a játékosokkal együtt, ezzel a szöveggel: „Honfitárs hőseink, akik még szereplőkként jártak labdarúgó-világbajnokságon. Állították az utána következő legalább négy évtized visszamenőleg hálás elszenvedői a légüres térből.”
Ancelotti, a világ valaha volt legnagyobb klubedzői egyike pedig nem tudott lelépni a talapzatról még úgy sem, hogy megbukott a műbrazil válogatottal.
(Mea maxima culpa, Vinícius Júnior.) Hogy milyen nagy bajban vannak a szép játék hajdani letéteményeseinek hazájában, azt jelzi, hogy még Ancelotti sem tudott mit kezdeni a labdás nagycirkusz lenyűgöző attrakcióit és hagyományait megcsúfoló mai haknibrigáddal.
S persze az is sokat mond, hogy a menedzsert nem ejtik el, mint a virtuóz zsonglőröket felváltó pancser artisták a karikát.
Norvég mintaŰrben és zűrbenBalogun, bagatell