Sikeresen elnyomta a biológiai szükségleteit is, és egy egész frakció (a parlamenti kétharmad) ezt díjazza, sőt ünnepli, hogy ő egy példamutató miniszter, mert fél napig pisilni sem ment ki az ülésteremből. „Ez a Tisza-frakció demokráciafelfogása” és „ez a Működő és Emberséges Magyarország valódi arca!” – fogalmazott elragadtatottan Császár Martin képviselő posztjában. Azzal, hogy mégis megírom ezt, részben én is megadom magam a belsővé tett elnyomásnak, és nem a strandra megyek ki kellemesen heverni lázadásként. Másrészt ennél abszurdabb esemény nemhogy a héten, de rovatunk történetében is aligha volt, szóval muszáj lecsapnom a labdát.
Nem az az érdekes, hogy a miniszter ez vajon miért csinálta, hanem hogy miért lett ebből példázat. Persze a társadalom máskor is jutalmazza, ha valaki a teste fölött győzelmet arat, a top atlétáktól az extrém hegymászókig, de ez nem ugyanaz, mint amikor a hétköznapi önkizsákmányolást ünnepeljük.
Működni még épp csak működik (az adrenalinfröccs jó ideig képes elnyomni a biológiai ingereket, ám hosszú távon nem tesz jót), de hogy ez nem emberséges, és hogy nem is valódi, az tutifix.
Félreértés ne essék, nem az önuralommal van baj. Az önuralom civilizációs vívmány, ez tesz képessé bennünket arra, hogy ha valaki felbosszant, akkor nem ütjük le. Ha éhesek vagyok, ki tudjuk várni a vacsorát. Ha a gyerekünk ordít, (jó esetben) nem ordítunk vissza. Ha egy parlamenti vitában provokálnak, nem kezdünk visszakézből szarral dobálózni. Ezek nélkül tényleg nem működne sem a társadalom, sem a demokrácia. De amíg az önuralom szabadságot ad, az önmegtagadás az engedelmesség nyűgét rója ránk.
A baj pedig ott kezdődik, amikor összekeverjük a kettőt.
Attól még senki sem lesz erkölcsi tótumfaktum, hogy egy eleve abszurd maratoni vitáról nem megy ki pisilni.
Persze a szocializációnk során végig azt tanuljuk, hogy a jó dolgozó nem beteg, nem ég ki (saját felelőssége mindent megtenni ez ellen, bármennyire is kiszipolyozza a munkája), a jó anya nem fáradt és nem türelmetlen, a jó politikus nem esendő és nem hazudik (vagy ügyesen teszi), rendes nő pedig nem panaszkodik. Akkor is teljesít, amikor már bőven eleget tett, és ha esélyt kap, akkor pedig még többet. Közben az alapvetően emberi, testi meg lelki szükségletek (juj, még ez is) mintha csak zavaró körülmények lennének, amiket megfelelő önfegyelemmel ki lehet iktatni.
Ha valakinek ez nem megy, akkor gyönge, életképtelen, vagy bekattan, ezért közveszélyessé válik (lásd Michael Douglas-t az Összeomlás című remek filmben), ezt pedig bünteti a társadalom, nem is kicsit. A kirekesztés csak látszólag enyhébb, mint a szabadságmegvonással szankcionálás, hiszen evolúciós igényünk a falkánk, akit kitesznek a hóra, az így vagy úgy, de elpusztul.
A megoldás, vagyis amit sikeres alkalmazkodásnak tekintünk, az elfojtás – csakhogy ennek ára van. Az elfojtott düh, félelem vagy fájdalom nem párolog el, csak más utat keres magának: cinizmusban, agresszióban, függőségekben vagy éppen mások fölött gyakorolt önkényben bukkan elő.
Ahogy kitoljuk és egyre kevésbé érzékeljük a határainkat, végül bármit normálisként tudnak eladni nekünk, ami valójában rég nem az. Amit pedig sehogy sem tudunk elfojtani, azt fogjuk tűzzel-vassal üldözni, a kör bezárul.
Azért fontos a fenti jelenetre rávilágítani, mert bár többnyire észre sem vesszük, ugyanennek a logikának vagyunk a foglyai a munkahelyen, a családban és persze a közéletben is. Szakács István (terrorpista) szerencsétlen letartóztatása, a közmédiás tisztítótűz és az ezek nyomán összehozott, minden elemében jelentéktelen Stop Önkény!-tüntetés is ezt mintázza: a kontroll kultuszának dinamikáját. Pistink nem a legélesebb kés a fiókban, bevallottan nyaralt és már be volt csiccsentve (ami szintén nem javítja az önkontrollt), így a hülye videójáért bevitték a yardra, holott szürreális, hogy valós terrorveszélyt jelentene, de hát igyekezzen jobban uralkodni magán, különben még nagyobb pofont is kaphat. Az általam riporterként nem sokra tartott Császár Atilla biztonsági őrök általi kivezettetése a köztévé épületéből (amit Szujó Zoltán és Jakupcsek Gabriella is megtapasztalt, mint az RTL reggeli műsorában elmesélték, úgy tűnik, ott ez a módi) és az ennek nyomán feltámadó káröröm-hörgés meg annak a példája, hogy amit magunkban nem tudunk elnyomni, elnyomjuk másban. A pillanatnyi jó érzésért cserébe, hogy mi vagyunk a jók, ő meg a büdös propagandista.
És ez soha de soha nem tud feloldódni, amíg elégtételt és igazságszolgáltatást várunk, meg fideszes vérre szomjazunk. Hadd fájjon most nekik, ha eddig nekünk fájt. Persze nem kell mindent megbocsátani, nem is lehet. Nem valami keresztényi felebaráti gesztusra buzdítanék itt, azt amúgy is brutálisan lejáratták, köztük a tüntetésen beszédet mondó katolikus pap is.
Csak épp nyakig benne vagyunk a törzsi háborúban, amiből sokan ki akartunk szállni április 12-én. Az egyik oldal az áldozat szerepéért versenyez, a másik erkölcsi fölényt akar kicsikarni, és egyelőre senki nem akar (vagy nem tud) kilépni a játszmából.
Mert persze ez csupán játszma, hogy az egykori elnyomók közül most megannyian magukra öltik az áldozati álarcot, ahogy Panyi Miklós, a Fidesz vezérszónoka közölte: a Fidesz-KDNP frakció nem fog részt venni a demokrácia leépítésében, sem az önkény felépítésében. (Végre! Ezt vártuk volna 16 évvel ezelőtt).
Vagy amikor Lezsák Anna elfogadta az anyázó Kulcsár Krisztián bocsánatkérését, de iparkodott hozzáfűzni, hogy most mindenki láthatja, milyen bántalmazásokat kell nekik átélniük, és „je suis Varga Judit”. Én viszont Kulcsárral vagyok, mert ez volt az egyetlen (dokumentált) valódi pillanat a 12 óra során, amikor valaki végre nem hétrét görnyedve próbálta fenntartani az önuralom látszatát. Minden más álszent színjáték, képmutatás, és a képmutatás ünneplése. Pedig a totális kontroll csak egy illúzió, aminek még a nagyokos Fidesz is bedőlt, amikor azt hitte, nem veszítheti el a választást.
