Srebrenica neve harmincegy évvel a mészárlás után sem történelmi fejezet, hanem élő seb. A Potočari Emlékközpont temetője július 11-én ismét megtelt gyászolókkal, túlélőkkel, családtagokkal, vallási vezetőkkel és külföldi tisztségviselőkkel. A megemlékezés középpontjában ezúttal tíz újonnan azonosított áldozat állt, akiknek maradványait a kollektív temetésen helyezték végső nyugalomra.
A szertartás egyszerre volt gyásznap és vádirat. A srebrenicai népirtásban 1995 júliusában több mint nyolcezer bosnyák férfit és fiút öltek meg a Ratko Mladić vezette boszniai szerb erők, miután elfoglalták az ENSZ által biztonságos övezetnek nyilvánított várost.
A férfiakat és fiúkat elválasztották a nőktől és a gyerekektől, majd kivégzőhelyekre vitték őket, holttestüket pedig tömegsírokba rejtették.
A legfrissebb összesítések szerint az idei temetéssel 6782-re emelkedett a Potočariban eltemetett áldozatok száma. További mintegy 250 embert helyi temetőkben helyeztek nyugalomra a családok kérésére. A hozzátartozók gyásza azonban még nem érhetett véget, mert a srebrenicai áldozatok közül még mindig ezres nagyságrendben keresnek embereket; a boszniai eltűnt személyek intézete nagyjából kilencszáz srebrenicai áldozat maradványait kutatja.
Az idén eltemetett áldozatok közül a legfiatalabb Senad Jušić volt, aki húszévesen halt meg, a legidősebb pedig az ötvenhat éves Ramo Dautović. A tíz koporsó között ott volt Muriz Baraković, Hamed Musić, Ramo Alić, Muhidin Osmanović, Huso Ćerimović, Nuko Nukić, Ahmet Gušter és Asim Kunić maradványa is. A csontokat 1997 és 2022 között különböző helyszíneken, köztük másodlagos tömegsírokban találták meg.
A másodlagos tömegsírok léte a bűncselekmény különös kegyetlenségét mutatja. A holttesteket a háború végén több helyen kiásták és újratemették, hogy eltüntessék a gyilkosságok nyomait. Emiatt sok család csak néhány csontdarabot kap vissza szeretteiből, és évekig vár arra, hátha újabb maradványok kerülnek elő. A temetés így nem egyszeri lezárás, hanem sokszor ismétlődő fájdalom.
Munira Subašić, a Srebrenicai Anyák egyesületének elnöke maga is ennek a fájdalomnak az egyik legismertebb tanúja. Férjét és legfiatalabb fiát is meggyilkolták, huszonkét családtagját veszítette el. Fia testéből hosszú évek kutatása után mindössze két csont került elő, mégis fontosnak tartotta, hogy Potočariban sírkő álljon neki. A sír nem a megnyugvás, hanem a létezés bizonyítéka: annak a bizonyítéka, hogy a gyermek élt, neve volt, családja volt, és nem lehet eltüntetni a történelemből.
A gyászolók között idén is sokan voltak olyanok, akik a mészárlás idején még gyerekek voltak vagy meg sem születtek. Alnes Alić mindössze egyéves volt, amikor édesapját megölték. A háborúban elveszítette nagyszüleit, apját és több nagybátyját is. Az ő története azt mutatja, hogy Srebrenica nemcsak a túlélők emléke, hanem a következő nemzedékek öröksége is: olyan családi hiány, amelyet semmilyen politikai nyilatkozat nem tud betemetni.
A Potočari Emlékközpont mára hatalmas fehér sírkövekből álló tenger lett. Az egykori holland ENSZ-bázis közelében kialakított temető minden évben új nevekkel bővül, mert a DNS-vizsgálatok és a tömegsírok feltárása még mindig hoz eredményt. A Nemzetközi Eltűnt Személyek Bizottsága és a boszniai szakértők a túlélő rokonoktól vett minták alapján sokszor egészen apró csonttöredékekből azonosítják az áldozatokat.
A megemlékezés politikai üzenete idén is egyértelmű volt: a tények nem képezhetik alku tárgyát. A Nemzetközi Bíróság és a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnöket vizsgáló nemzetközi törvényszék ítéletei népirtásnak minősítették a srebrenicai tömeggyilkosságot. Ennek ellenére a boszniai szerb politikai vezetés és Szerbia politikai közéletének jelentős része továbbra is tagadja vagy relativizálja a genocídium tényét.
A tagadás politikai fegyver. A háborús bűnökért elítélt vezetőket sok helyen nem bűnösként, hanem nemzeti hősként emlegetik, miközben a túlélők és a visszatérők újabb megaláztatásként élik meg a gyilkosok dicsőítését. Ez a közeg akadályozza a boszniai állam működését, és újra meg újra felmutatja, milyen törékeny a daytoni békerendszer öröksége.
Az ENSZ Közgyűlése 2024-ben döntött arról, hogy július 11-ét a srebrenicai népirtás emléknapjává nyilvánítja. Az idei megemlékezés már a második ilyen nemzetközi emléknap volt. A határozat nemcsak a gyász intézményesítéséről szól, hanem arról is, hogy a világ közössége elutasítja a népirtás tagadását és az elítélt háborús bűnösök dicsőítését.
A srebrenicai évforduló éppen ezért nemcsak boszniai ügy. Európának is emlékeznie kell arra, hogy a mészárlás egy ENSZ-védelem alatt álló övezetben történt, a nemzetközi közösség szeme előtt. A holland békefenntartók tehetetlensége, a nyugati diplomácia késlekedése és a katonai beavatkozástól való félelem együtt vezetett oda, hogy a második világháború utáni Európa legsúlyosabb tömeggyilkossága megtörténhetett.
Harmincegy évvel később Potočari minden új koporsója arra figyelmeztet, hogy a gyász nem múlik el attól, ha a politika elfárad az emlékezésben. Amíg családok ezrei várnak szeretteik maradványaira, amíg a bűn elkövetőit hősként ünneplik, és amíg a népirtás tényét relativizálják, Srebrenica nem válhat lezárt múlttá. A temető csendje ezért nemcsak az áldozatoké, hanem a jövőnek szóló figyelmeztetésé is.
A Srebrenicai Anyák szerepe
A Srebrenicai Anyák, hivatalos nevükön a Srebrenica és Žepa Enklávék Anyáinak Mozgalma, 1996 óta küzdenek az eltűntek felkutatásáért, a tömegsírok feltárásáért és a háborús bűnösök felelősségre vonásáért. A szervezet tagjai elsősorban azok az anyák, feleségek és testvérek, akik férfi hozzátartozóikat veszítették el a népirtásban. Kitartó munkájuk nélkül Srebrenica ügye könnyebben szorult volna a nemzetközi emlékezet peremére.
Miért tart ilyen sokáig az azonosítás?
A srebrenicai áldozatok azonosítását az nehezíti, hogy a boszniai szerb erők a gyilkosságok után sok holttestet kiástak és másodlagos tömegsírokba vittek, hogy eltüntessék a nyomokat. Emiatt ugyanannak az embernek a maradványai több helyszínről is előkerülhetnek. A DNS-vizsgálatok segítenek az azonosításban, de a családoknak gyakran éveket vagy évtizedeket kell várniuk arra, hogy legalább részleges maradványokat temethessenek el.
