Kedvelt minisztereim egyike, akivel sem az élettapasztalat, sem az életkor, legfeljebb Micimackó kedvesen bölcs mondatai kötnek össze, azt találta nyilatkozni a HVG róla készült portréjában, hogy „…nem volt igazi rendszerváltás (1989-ben): a kommunista-szocialista elit tovább élt, a mutyi, a két kezet mos és a következmények nélküli ország.”
Ha volna jelentősége, szólnék a szerkesztőnek, hogy a szóban forgó év nem 1989, hanem inkább 1990, amikor a kommunistákat-szocialistákat elbocsátották (vagy sem, állítólag). Előzményként megemlíthető még 1987–1988, amikor az MSZMP jelentős része fellázadt, és a példásan öregedő ifjútörökök élén Grósz Károly elküldte Kádárt Jánost. Átfogó reformok indultak be a piacgazdaságban és az alkotmányosságban.
Színezhetnénk a képet azzal, hogy két nagyon eltérő karakterű kormányfő jelzi az akkori eseményeket: Grósz Károly és Németh Miklós. Az egyik a rendszer életképességének visszaállítása érdekében dolgozott, sok mindent szeretett volna megreformálni; a másik törekedett demokratikus alapokra helyezni az akkori társadalmat, mert a kisikló Kádár-rendszert menthetetlennek látta. Churchillre támaszkodva: mivel minden más lehetőség megbukott, maradt a demokrácia. És igaz, rákényszerítették a körülmények, de államférfivá az tette, hogy megértette, a körülmények mire késztetik. Nem volt ő ellenzéki, nem bizony.
Fiatalabb politikusainknak mindez szinte ismeretlen, számukra a kezelendő narratíva, hogy Orbán Viktor vajon hazaküldte-e a ruszkikat, vagy sem. De védjük meg Antallékat is: ők vajon nem váltották le a kommunistákat? Hát azért nagyon igyekeztek. Igaz, nagy csalódás lehetett, hogy a tisztának minősíthető újemberek felkészültsége gyakran kezdetleges volt az elvégzendő miniszteriális feladathoz mérve. Így aztán párat megtartottak a régiek közül, mint Trockij a cári tisztek sorából – végül is meg kellett nyerni a háborút.
A minden tényt köddé varázsló generációs váltás, a tévedések és félismeretek kitartó ismétlése mindig hatásos, s végül simává dörzsöli az eredetileg barázdált történelmi agykérget.
Amit szó nélkül hagynék, ha mostani barátaimat nem fenyegetné hasonló veszély. Kétségtelen: azok között, akik a nyolcvanas évek második felében leváltották Kádár öregedő elitjét, voltak ügyesebben gazdagodó figurák. Csakhogy ez igaz az Antall-kormányhoz közel került régi-új figurákra is. Végül mindenki megöregedett, a NER az újgazdagok egy részét is amortizálta. És még volt a privatizáció, a foglyul ejtett alkotmány és költségvetés, Európa (támogatásának) elrablása bikástul.
Mit is gátolt meg a régi kommunista-szocialista-szabad demokrata társaság? Vajon nem azt tapasztaljuk, hogy a magyar elit – elsősorban a fékek és ellensúlyok hiánya miatt – mindig is maga gondoskodott arról, hogy a rendszerváltás ne lehessen teljes, ha az zavarná a politikai uralmat, akár kommunistának bélyegezték, akár nemzetinek? Igaz, e téren a NER felejthetetlen szinteket hozott el. Ők aztán tényleg rendszert váltottak, a sok kicsi digitális Thököly a maga világbíró szövegével, akik úgy lökték országunkat az orosz érdekszférába, hogy senki sem támadott.
A Tisza politikai elitje az utóbbi évek csalódottságának hatására váltott. Ők nem forradalmas emberek, mint a heves természetű Demszky Gábor.
Demszky, emlékszünk, rendőrökre támadt azzal, hogy arcát durván a tenyerükhöz csapta. A maiak viszont mindent láttak, és tudomásul is vették, ám egy idő után besokalltak. A hagyományos kiegyensúlyozó intézmények hiányában a tömeges besokallás motívuma az, amely a magyar politikai történet fordulópontjait jellemzi. Tűrés, jó jövedelem, besokallás.
Ezen a képen erős mintázat, hogy a társadalom polgári rétegeibe való felkerülés ritkán mellőzheti a hatalomhoz való pozitív vagy legalábbis közömbös viszonyulást. De egyszer csak borul az egész. A radikális fordulat, amelyben én reménykedem, az elkerülhetetlen személycserék mellett a korszerű, szociálisan érzékeny, civil közegében természetesen funkcionáló, nemzetközileg integratív állami működést fogja eredményezni, a kettős beszéd pedig nem bevett narratíva, hanem egy ironikus irodalmi eszköz lesz.
Kedvelt miniszteremmel ellentétben én azt hiszem, hogy akkor, 1989–1990-ben virtigli rendszerváltás volt: pártokkal, új értelmiségi tónussal, intézményekkel. Intézményi forradalom zajlott le, a lelkeket új remények töltötték meg. De nem volt népességcsere, nem volt magatartáscsere, mi meg csak lassan változtunk, ahogy az minden korszakos változás esetében történik. Az akkori kommunisták-szocialisták csak kis részben élték túl a változásokat. Igaz, őket vigasztalhatta a tudat, hogy gyerekeik csatlakoztak a fiatal demokratákhoz, hogy megváltsák ezt a mutyizó, nepotista mikszáthi világot. A Fidesz mindezt leváltotta, de épített egy másikat: igazán vadat, amelyet most készülünk leváltani. Így megy ez.
A bukás előtti utolsó szakaszban a rendszer ellen fordulni – és nem csak a magyar történelemben – a többség számára elsősorban ütemérzék kérdése, ritkábban morális kihívás.
Sokan úgy tartják, hogy valódi rendszerváltásról akkor beszélhetünk, ha most ők ülnek a régiek helyére. És innen nézve, kedves barátaim a Micimackóban, a valódi veszély nem az, hogy a régmúlt csoportjai csontujjaikat meregetik felénk, hanem hogy mi ugyanazokat a hibákat ismételjük meg.
A megoldás nem a mítoszgyártás, a tetejébe a múlt megértése sok tanulást igényel. Ahhoz pedig, hogy megítéljük, milyen társadalmi beidegződések, magatartásformák, netán összedolgozó csoportok gátolják a kívánatos változásokat, nem árt tisztázni, hogy milyen legyen az új rendszer.
A Tisza lázadó tömegeit vezető erős politikai réteg csupán néhány éves ellenállói múltat tudhat magáénak, amelynek a legfontosabb jellemzője a politikai siker. A besározódott elit cseréje tiszta és felkészült csoportokra nem egyszerű, ráadásul sok, nehezen kommunikálható kompromisszummal jár. Átgondolatlan választásokkal tovább nehezíthetjük a dolgunkat.
Szakmai konzultációkkal, transzparenciával kellene kitölteni a személyzeti űrt, ahogyan azt már egy ideje, a felkészülés során meg kellett volna tenni. És amikor államtitkárokat és más vezetőket cserélnek, tudni kell, hogy mivel a NER igazgatási elitjének romlása katasztrofális méreteket öltött, a hálózat intellektuális bázisa tanácsadói-ügyvédi irodákban húzza meg magát. Szíveskedjenek erről nem megfeledkezni.
Rossz államtitkárt jóra cserélni derék dolog. De az igazi az, amikor egy fosztogatós koncessziót megszüntetünk.
A szerző közgazdász.
