Osztie Zoltán lassan ott tart, hogy egyedül ő képviseli az igaz hitet, miközben a magyar püspökök gyávák, ha nem vonulnak be vele a Fidesz politikai lövészárkába. A Sándor-palota előtti tüntetésen még háttérhatalomról, BlackRockról, fasiszta és kommunista terrorról beszélt, Magyar Péter megtéréséért imádkozott, majd a miniszterelnököt a sátán eszközének nevezte. Most már a hazaárulás fogalmát is elővette, és saját egyházi vezetőit oktatja ki arról, miként kellene megszólalniuk.
Ez nem lelkipásztori bátorság, hanem pártpolitikai ámokfutás reverendában.
A pap természetesen beszélhet közügyekről. Az egyháznak kötelessége szót emelni a szegénység, a háború, az igazságtalanság, az emberi méltóság megsértése ellen. Osztie azonban nem erkölcsi elveket alkalmaz következetesen, hanem politikai oldalt választ. Orbán Viktorért évről évre hálaadó misét tart, a Fidesz–KDNP szövetségesének nevezi magát, a jelenlegi kormányfőt pedig hazaárulónak és démoni erők eszközének minősíti. A kettő között nincs evangéliumi mérce, csak párthűség.
Az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye már jelezte, hogy Osztie a Stop Önkény! rendezvényen nem egyházi megbízásból és nem engedéllyel szerepelt. Süllei László általános helynök arra emlékeztette a papokat, hogy küldetésük nem politikai szerepvállalás, hanem az evangélium hirdetése és a rájuk bízott közösségek szolgálata. Osztie válasza lényegében az volt, hogy ezt gyávaságnak tartja. Ettől a pillanattól kezdve már nem csak egy kormányt bírál: nyíltan szembefordul saját egyházi elöljáróinak iránymutatásával.
A püspöki konferencia ebben az ügyben nem fegyelmi főhatóság. Osztie az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye papja, ezért a közvetlen felelősség az ordináriusé.
A kánonjog mégis világos alapot ad a fellépésre: a papnak a békét és az igazságon alapuló egyetértést kell szolgálnia, pártpolitikai részvételt pedig csak kivételes egyházi megítélés alapján vállalhat. Aki egy demokratikusan megválasztott kormány vezetőjét hazaárulónak és sátáni eszköznek bélyegzi, aligha a kiengesztelődést építi.
A helyzet azért sajátos, mert Hodász András ügyében az egyház tudott gyorsan és egyértelműen lépni. Más természetű ügyről volt szó: Hodász saját kérésére került ki a papi szolgálatból, később pedig maga beszélt arról, hogyan sodródott ki az egyházi intézményrendszerből. Mégis feltűnő a kontraszt. Amikor egy kényelmetlen, a kormányzati egyházpolitikát is bíráló, sokak által figyelt pap jövőjéről kellett dönteni, a főegyházmegye nem hónapokig mérlegelt a nyilvánosság előtt. Osztie esetében viszont, aki nem belső vívódásról beszél, hanem politikai ellenfeleket démonizál, egyelőre inkább csak óvatos elhatárolódást láthatunk.
Nem arról van szó, hogy Osztie politikai véleményét be kellene tiltani. A kérdés az, használhatja-e papi tekintélyét arra, hogy pártpropagandát „szentesítsen” és vallási nyelven adjon felmentést a gyűlöletre.
Ha egy pap világi politikai harcosként akar beszélni, vállalja ennek világi következményeit is. Ha viszont a szószék, a reverenda és a plébánosi tekintély fedezéke mögül szólal meg, akkor az egyházi vezetés nem mondhatja, hogy ez az ő magánvéleménye.
A külföldi példák megmutatják, hogy az egyházi vezetésnek vannak eszközei. Lengyelországban Jacek Międlar papot szélsőséges nacionalista és idegengyűlölő fellépései után rendje eltiltotta a nyilvános szerepléstől, rendezvények szervezésétől és a médiaszerepléstől. Henryk Jankowski, a Szolidaritás egykori híres papja antiszemita kijelentései miatt egy időre nem mondhatott prédikációt, később plébánosi tisztségéből is felmentették. A késlekedés és a visszakozás azonban ott is hosszú időre rombolta az egyház hitelét.
A püspökök rendszerint azért óvatosak az ilyen ügyekben, mert a hangos támogatói kör könnyen üldözést, liberalizmust vagy hitárulást kiált. A harcias kisebbség szervezett, leveleket ír, tüntet, pénzt gyűjt és nyomást gyakorol. A csendes többség ritkán vonul utcára azért, hogy papja ne gyűlölködjön. Ettől még a püspök feladata nem a leghangosabb hívek kiszolgálása. A pásztornak éppen akkor kell vezetnie, amikor a nyáj egy része rossz irányba indul.
Osztie esetében a puszta elhatárolódás kevés. Ideiglenes szilencium, a politikai rendezvényektől és médiamegjelenésektől való eltiltás, a befolyásos belvárosi plébánosi tisztségből történő felmentés is indokolt lehet. Egy közéleti színpadtól távolabbi szolgálat alkalmat adhatna arra, hogy újra lelkipásztorként dolgozzon. Az áthelyezés azonban csak világos korlátozásokkal és felügyelettel lehet értelmes intézkedés, különben a botrányt csupán továbbadják egy másik közösségnek.
A tét nagyobb Osztie személyénél. Ha az egyház hagyja, hogy papjai pártpolitikai harcosként ellenfeleket démonizáljanak, a kereszténységet azonosítja a Fidesz legkeményebb nyelvével. Krisztus tanításából nem vezet út a „hazaárulózásig”, a „sátánozásig” és az emberi méltóság megvonásáig. A gyűlöletre épített szónoklat attól sem válik kereszténnyé, hogy reverendában mondják el.
A magyar egyházi vezetés várhat arra, hogy a Vatikán oldja meg helyette a helyzetet. Róma vizsgálhat, utasíthat és végső esetben szankcionálhat. Ez azonban azt üzenné, hogy a magyar püspökök saját papjukkal szemben sem képesek érvényesíteni az egyház szabályait. Osztie már őket is gyávasággal vádolja. Ha erre is hallgatás a válasz, a vád önbeteljesítővé válik.
Most még van lehetőség világos határt húzni. Nem Osztie politikai véleményét kell elnémítani, hanem meg kell akadályozni, hogy papi tekintélyét pártpropagandára és gyűlöletkeltésre használja. Az egyházi vezetésnek nem néhány dühös hívő haragjától kell félnie, hanem attól, hogy a társadalom azt látja: Krisztus nevében bárkit lehet hazaárulónak és a sátán eszközének nevezni, következmények nélkül.
Osztie Zoltán: Magyar Péter eladja a hazáját, a Sátán eszközévé váltHatárt húzott a katolikus egyház, Osztie Zoltán már nem beszélhet a magyar püspökök nevébenAz Esztergom-Budapesti Főegyházmegye engedélye nélkül szólalt fel a fideszes tüntetésen Osztie Zoltán