Törvényesen füleltek-e az Orbán-rendszer titkosszolgálatai?

A közvélekedés szerint a polgárok egy részének nyilvánvaló: ha recseg a telefonvonal, ha visszhangozva lehet hallani a saját hangot beszélgetés közben, akkor esetleg lehallgatják a beszélgetésünket. Ki kell ábrándítanom az olvasót: a mai korszerű eszközök alkalmazása mellett egy lehallgatás alanyának esélye sincs arra, hogy észrevegye a lehallgatást; ha zaj hallatszik, akkor csupán a technika rendetlenkedik. Lebukás inkább akkor következhet be, ha a titkosszolgák pl. egy helyiség „betechnikázása” során elszúrnak valamit, vagy egy szervezet biztonsági protokollja előírja a helyiségei technikai átvizsgálását.

***

A 24.hu közérdekű adatigényléséből kiderült, hogy az elmúlt 16 évben a magyar titkosszolgálatok 18 906 esetben kértek „külső engedélyhez kötött titkos információgyűjtő eszköz” (a köznyelvben lehallgatás) alkalmazásához engedélyt. Az engedélykérések megoszlása az alábbi volt:

A kiadott engedélyek száma nem egyenletesen oszlott meg az eltelt időszakban. A megjelent információk szerint kezdetben évente 800 engedélyt adtak ki, majd ez a szám 1300 körülire emelkedett. 

A legtöbb jelentést tehát 2021-ben adták ki, az előző parlamenti választást megelőző évben. Az Ukrajna elleni orosz agresszió nyomán nem volt megugrás az engedélyek számában. Pedig ha Ukrajna valóban az Orbán-kormány szerinti fenyegetést jelentett volna Magyarország számára, akkor – a felerősödő polgári és katonai kémelhárítási tevékenység következtében – ennek a számnak növekednie kellett volna.

***

Már maga az engedélyezés folyamata is komoly kérdőjeleket vet fel. Az, hogy a magyar rendszerben az engedélyt az igazságügyi miniszter adja ki, azt jelenti, hogy a végrehajtó hatalom egyik ága engedélyezi a végrehajtó hatalom másik ágának a polgárok magánéletébe leginkább „belemászó” titkos információgyűjtő eszközök alkalmazását. Egy elfoglalt miniszter számára eközben például a 2021-es esetszám kezelhetetlen és feldolgozhatatlan. Nyilván nem naponta foglalkozik ilyen kérdésekkel, hanem hetente legfeljebb két-három napon. Ezek az anyagok pedig alapos elmélyülést igényelnek, amire a rendszer szűk keresztmetszete nem ad lehetőséget. A jogi lehetőség megvan arra, hogy a miniszert helyettesítő államtitkár is ellássa ezt a feladatot. Az Orbán-rendszerben nagy valószínűséggel így fordulhatott elő az az abszurditás, hogy Völner Pál államtitkár titkosszolgálati lehallgatásokat engedélyezhetett, miközben őt magát bírói engedéllyel hallgatták le büntetőeljárásban.

Mindenképpen szükség lenne tehát az engedélyezési rend mihamarabbi megváltoztatására. Az engedélyeztetési jogot haladéktalanul el kellene venni a végrehajtó hatalomtól, és át kellene adni erre a feladatra kijelölt, felkészült, tapasztalt és nemzetbiztonsági ellenőrzésen átesett bírók kezébe.

***

Az, hogy pontosan mi történt, a rendelkezésre álló dokumentumokból pontosan feltárható lesz. Az engedélykérés ugyanis többpéldányos. Elkészül a kérvényező szervezetnél. Természetszerű, hogy egy példánnyal nyoma marad az engedélyező Igazságügyi Minisztériumban. A Nemzetbiztonsági Szakszolgálat – mint „szolgáltató” – pedig csak egy miniszter által aláírt példány birtokában végezheti el a titkos információgyűjtést. Ennyi anyagot pedig igen nehéz koordináltan ledarálni... Nem beszélve a számítástechnikai rendszerekben megőrzött fájlokról.

Így az elmúlt 16 év titkosszolgálati tevékenysége feltárásának egyik kulcseleme az ilyen engedélyek többszempontú értékelése. Mindenekelőtt azt kell megállapítani, hogy az előterjesztések tényleges nemzetbiztonsági célokat szolgáltak-e, vagy pedig a hatalom ellenfeleinek a jogszerűtlen megfigyelése volt a cél. Ez elemezhető egyfelől a célszemélyek listájából. Az előterjesztésekből pontosan megállapítható, mely újságírók, politikusok, gazdasági szereplők, önkormányzati vezetők voltak a megfigyelések alanyai. Mindegyikük esetében ott kellene lennie az indoklásnak, hogy személyük, tevékenységük miért okozott nemzetbiztonsági kockázatot. Ott kell lennie a megokolásnak, miért nem elegendők más, „enyhébb” titkosszolgálati módszerek, s melyek azok az információk, amelyeket más módon nem lehetett megszerezni az érintettekről. Fontos mutató, hogy az egyes titkos információgyűjtő eszközöket milyen tartamban használták. Alapesetben az alkalmazás időtartama 90 nap lehet, ami hosszabbítható. Mennyiben voltak olyan esetek, „célszemélyek”, amikor a hatalom tartósan kíváncsiskodott? Megalapozott volt-e ezek indoklása?

Az engedélykérésnek ugyancsak ki kell terjednie arra, hogy milyen módszerek alkalmazásával próbálták megszerezni a kívánt információkat. Az internet előtti korszakban a tipikus módszerek közé tartozott a telefonlehallgatás, a postai levélellenőrzés, a titkos házkutatás, az analóg eszközökkel történő „betechnikázás” (kamera, mikrofon). Ezek mára elavulttá váltak. Előtérbe került az internetes adatforgalom (szóbeli, írott, digitális tartalmak) rögzítése, visszafejtése, a „betechnikázásban” pedig a digitális eszközök alkalmazása.

A lehallgatókat nagy kihívás elé állítják az olyan kommunikációs megoldások, mint például a WhatsApp, a Telegram vagy a Signal. Ezekben az esetekben mintegy „be kell épülni” a kommunikációs eszközbe (például a mobiltelefonba), hogy az információk már azelőtt „levehetők” legyenek, hogy a fentebb sorolt alkalmazások bekódolnák és így megfejthetetlenné tennék azokat. Az ilyen irányú fejlődés részeként vált híres-hírhedtté a Pegasus és az olyan, hasonló logikát követő megoldások, mint a Predator vagy a Candiru.

Nemcsak az vizsgálandó, hogy kik ellen milyen eszközöket alkalmaztak. Az is érdeklődésre tarthat számot, hogy Magyarországon pontosan mik voltak ezek a megoldások. Mely szervezetek számára szerezték be ezeket? A végfelhasználók jogszerűen használták-e fel a licenceket? Volt-e esetleg olyan „maszekolás”, amikor más szervezeteknek is juttattak a felhasználói lehetőségből?

Ugyancsak kulcskérdés, ezeknek a megoldásoknak milyen verzióját vásárolták meg. Software as a Service (SaaS) módon, vagy pedig „tokkal-vonóval”. Az előbbi esetben a szoftver készítője végzi – legalább valamilyen szinten – az üzemeltetést. Így gyakorlatilag hozzáférhet az szolgáltatás során keletkező összes információhoz, ami önmagában is nemzetbiztonsági kockázat. A „tokkal-vonóval” megoldás esetén a szoftver és az azt futtató számítástechnika is a vevő kezébe kerül. De még ekkor sem zárható ki 100 százalékos biztonsággal, hogy a szoftverben nincs-e valami „hátsó ajtó” (backdoor), amelyen keresztül a gyártó végül mégis ráláthat valamilyen mértékben a megszerzett információkra.

Végül a múlt feltárása során azt is meg kellene vizsgálni, ami nem kapcsolódik szorosan az engedélyezéshez. Nevezetesen hogy ezek az eszközök hogyan és milyen áron kerülhettek a szolgálatokhoz. 

A lehallgatások jogszerűségének vizsgálata felvet egy további kérdést is. Ez pedig az, hogy az engedélyköteles információkhoz való hozzáféréshez nemegyszer szükség van információkra (jelszavak, hozzáférési kódok, tartalmak) a nagy közösségi média- és informatikai szolgáltatóktól (például a Facebookot üzemeltető Metától vagy a Microsofttól). A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy magyar részről az elmúlt 16 év alatt hányszor, kikkel kapcsolatban, milyen céllal kértek és kaptak hivatalosan adatokat az érintett szolgáltatóktól? Hogyan alakultak a trendek e tekintetben?

***

A Pegasus-ügyben nyilvánosságra került „célszemélyek” már évekkel ezelőtt felvetették, hogy a kormányzat a nemzetbiztonsági fenyegetések feltárása helyett saját belpolitikai ellenfeleit állítja a titkosszolgálatok célkeresztjébe. A választások előtti események – köztük a Tisza Párt informatikai bedöntésének kísérlete, az ukrán aranykonvoj elleni titkosszolgálati és kommandósakció – igencsak megerősítik ezt a feltételezést. Amint azt is, hogy itt az utolsó években a politikai ellenfeleket nemcsak a hivatalos titkosszolgálati csatornákon keresztül tartották szemmel, hanem ebben felhasználták a titkosszolgálatok körül kialakult holdudvart is. A kapcsolatban álló baráti cégeket, az ott „munkát talált” volt titkosszolgálati alkalmazottakat. Ez a kérdéskör is a titkosszolgálatokkal való visszaélések kivizsgálásának szerves része kell, hogy legyen.