A negatív mester is mester. Csak lassabban, kacskaringósabban fejti ki a hatását. Azokat nevezem így, akik szakmai szigorúságukkal, kérlelhetetlen értékrendjükkel olyan sokszor gyalulják le a tanítványok, kezdők, gyakornokok önbizalmát, hogy öröm hallgatni. Már addig, amíg nem te állsz a szavak rossz oldalán.
Nekem három ilyen negatív mesterem volt, különböző habitussal és hatásfokkal, de mind elérték, hogy komolyan elgondolkodjam rajta: van-e bennem elég tehetség az íráshoz?
Az első a sorban apám volt. Persze rá nem illik egészen a mester kifejezés, hiszen nem emlékszem olyan beszélgetésünkre, amelyben irodalomról lett volna szó (bár sokat olvasott, főként történelmi könyveket). Ahogy azt sem mertem soha megkérdezni tőle, hogy mit szól a novelláimhoz, regényeimhez (amelyekben így-úgy, de többször felbukkan, igazából az ő árnya lengi be az oldalakat), pedig tudtam, hogy egyiket-másikat valóban átfutotta. Nem mertem, mert féltem a választól. Ő valahogy mindent a hasznosság oldaláról közelített meg, és a jövőmet is biztos alapokra szerette volna helyezni. Ebbe a léha írás nem nagyon fért bele. Bizonyos szempontból meg lehetett őt érteni, a diktatúra korában nem az újságírás vagy az irodalom jelentette a legacélosabb pályát, sokkal inkább egyenes út volt a megalkuvásokhoz, önbecsapáshoz, alkoholizmushoz. Csupa olyasmihez, amiről én semmit se tudtam, miközben saját magammal vívtam a jobb és pontosabb mondatokért. Honnan láthatta volna előre, hogy a rendszerváltás ebben majd fordulatot hoz, és rövid ideig épp az újságírók (és egy kicsit az írók is) bírnak majd olyan presztízzsel, mint a politikusok?
Viszont neki köszönhetem, hogy a legelszálltabb álmaim mélyén is mindig maradt jókora tőkesúly. Ma már tudom, ez kellett ahhoz, hogy az egyensúly, a stabilitás megmaradjon, ami olykor az álmoknak se árt, főként, ha valóra akarjuk váltani azokat. Mint ahogy azt is tudom, hogy a legnagyobb ábrándozók sem mentesültek a fizikai törvényektől: őket is ez a súly tartotta az úton, még ha ez a kívülállóknak olykor láthatatlan is maradt (mint minden tőkesúly).
A másik két mesterrel már a szakmámban találkoztam. Valahogy úgy hozta a sors, hogy mindketten háromnevűek voltak. (Lehet, hogy abban is volt valami freudi vagy jungi vissza- vagy betüremkedés, hogy végül én is a háromneves verzió mellett döntöttem?) Egyikük költő volt, és annál az erdélyi lapnál dolgozott, amely az első munkahelyem volt a sajtókollégium elvégzése után, ahová én nagyreményű titánként kerültem, természetesen olyan ambícióval, hogy egymagam reformálom majd meg a szakmát, és vele mindent is. Ebből végül az lett, hogy döbbenten olvastam a kinyomtatott soraimat. Az olvasószerkesztőként dolgozó hölgy ugyanis akkurátusan átírta, helyrepofozta, kiigazította a mondataimat. Alig ismertem rájuk. Nyugtatgattak, hogy másokkal is ezt csinálja. De ettől én még nem tudtam aludni, többször is el kellett mantráznom magamnak, mintegy megnyugtatás gyanánt, hogy nem véletlenül kerültem Erdély egyik legjobb lapjához, biztos láttak bennem valamit. Csakhogy ezt a valamit épp apránként szívta ki belőlem a kételyt nem ismerő szigor. Már a hideg is kirázott, amikor megláttam villogni a képernyőn a cikkre váró kurzort.
A harmadik mester úgy nézett ki, mint egy jóságos Télapó. Imádtam az orgánumát, műveltségét, magabiztos jártasságát az irodalomban. És valahol a sprődségét, lelki érzéketlenségét is. Lefegyverző mosollyal, szelíd humorral volt képes lenullázni mindent, amit addig elértem. Irodalomban, újságban. És ott állt mögötte Magyarország legnagyobb példányszámú napilapja, amely előtt amúgy is eltörpültem volna: bár már voltam „valaki” Erdélyben, úgy éreztem, itt, ezen a nagyobb pályán mindent újra kell kezdenem. Az én Télapóm pedig a maga bársonyosan karcos hangján mintha folyton hozzátette volna: nem kell ezt erőltetni. Nem is tehetségtelennek, hanem középszerűnek, langyosnak láttam magam, amit vagy akit, tudjuk jól, még Isten is kiköpne. Hát, én is így éreztem magam: kiköpött pótléknak.
Ma gyakran gondolok rájuk. Például arra, hogy tapasztalt szerkesztőként (ezt már elmondhatom, kétszáznál is több könyv szerkesztése van mögöttem, nem beszélve a lapokról) utánam is pont úgy nézett volna ki a saját kéziratom, mint az erdélyi költő után: csupa piros betoldás, áthúzás, korrektúrajel. És időnként hallom magamban a dörmögő hangot, hogy bizony ezen még dolgoznom kell. Ezt még nem szabad kiengedni a kezem közül.
Többször elbizonytalanítottak, többször megkeserítették az álmaimat. De valahogy miattuk (juszt is megmutatom!) akartam még jobb, még pontosabb, még átgondoltabb, még eredetibb lenni. Csapkodtam, dühöngtem, a sarokba vágtam az egészet. Aztán mégis odamentem és felemeltem. És ebben a mozdulatban ott voltak ők is.
Mert a sok romantika után valahogy azt is kapiskálni kezdi az ember, hogy a művészet, a tehetség sziporkája mit sem ér a szigor szürke árnyalatai nélkül.
Persze mondhatták volna ezt kíméletesebben is, megspóroltam volna vele némi önmarcangolást. De ha jobban belegondolok: nem épp a marcangolás a munkaköri kötelességem?
