„A Bijelo Dugme talán a hidegháború legnagyobb járulékos vesztesége volt, ami a zenét illeti: sem keletre, sem nyugatra nem mehettek” – fogalmazott Dušan Vesić, szerb zenetörténész még 2014-ben, negyed évszázaddal azután, hogy 1989-ben feloszlott a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság legsikeresebb zenekara, amelyet egyesek a balkáni Led Zeppelinként, a turbofolk műfaj egyik legnagyobb inspirációjaként vagy a jugonosztalgia zenei megtestesüléseként is emlegetnek. Egy akkora hatású és gazdag életművel rendelkező zenésznél, mint a frontember, Goran Bregovićnál, mindig valahogy a tyúk és a tojás esete megmondani, hogy mi volt előbb, ha a siker kulcsáról van szó: a társadalmi igény vagy a művész zsenialitása. Mindenesetre Bregović esetében kétségkívül megvolt mindkettő, pedig ki gondolta volna még a hetvenes években, hogy a sokak által „pásztorrocként” emlegetett zene majd a posztjugoszláv államok egyik legfontosabb kulturális hozadéka lesz.
Utólag könnyű okosnak lenni, ez mindig is benne lehetett a levegőben: ez a „pásztorrock” ugyanis önmagában nem találta fel a spanyolviaszt, abból főztek, ami a kezük ügyében volt, a népies hangzást több együttes is keverte már ebben az időben a könnyűzenével. Ugyanakkor Goran Bregović és zenekara nem egyszerűen a népzene elemeit emelte be a művészetükbe, hanem ezt a népies identitást egyenesen a rockzenei identitás középpontjába helyezték. Ezzel pedig nemcsak a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság megreccsenésével, a délszláv háború, Jugoszlávia felbomlásának időszakában identitásukat kereső népeknek jelentettek némi viszonyítási pontot, hanem egyben nyakukba is vették annak terhét, hogy megválaszolják: létezik-e egyáltalán olyan, hogy közös balkáni identitás vagy (ha a meredekebb kérdést tennénk fel) mennyire helytálló a „balkánizmus”.
Goran Bregović a Sziget Fesztiválra is azzal a felállással érkezik, amely egyszerre állná meg helyét egy esküvőn és egy temetésen (Goran Bregović with his Wedding & Funeral Orchestra).
A zenész ezt az elnevezést eredetileg viccnek szánta, sokat beszélt arról, a térség népi világától nem idegen, hogy ugyanazok a zenészek játszottak esküvőkön és temetéseken is. Aztán az élet úgy hozta, ez az ambivalencia zenéje egyik kulcselemévé vált: a „bregovićizmus” része egyszerre a melankólia és az öröm, a gyász és az ünneplés, a tragikus és a karneváli hangulat.
Ezt a sajátos kettősséget idővel a világ is megismerhette, mert volt olyan szerencséje, hogy Bregović és Emir Kusturica szerb filmrendező találkoztak és együtt dolgoztak olyan filmeken, mint az Arizonai álmodozók, az Underground vagy az igazán kultikussá vált Cigányok ideje. (Utóbbi az 1989-es Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon versenyben volt az Arany Pálma díjért, Kusturica pedig hazavihette a legjobb rendezőnek járó elismerést.) A Bregović és Kusturica művészetére is jellemző káosz, túlzás és groteszk humor Bregović zenéjét nemzetközileg ismertté tette és ezzel együtt sok kritikusa szerint hozzájárult ahhoz a sztereotipikus képhez, ami a mai napig él a Balkánról: a nép, amely kaotikus világában vad, túláradó érzelmekkel keresi a helyét félúton az európai és a keleti világ között. Ehhez pedig a bírálók szerint elég volt az az őrült tempójú rézfúvós muzsika, a karneváli hangulat, a táncba ültetett eksztázis, amelyet véleményük szerint barbár módon szakított ki a valójában ennél jóval sokszínűbb térségből, hogy azt a nyugati világban árucikké tegye. Mint ahogyan egyszerre van jelen a bánat és az öröm egy olyan zenekarban, amely egyszer esküvőn, máskor temetésen játszik, úgy a zenész is egyszerre ünnepelt és átkozott figurája volt a világzenei életnek.
Talán az is hozzájárult ahhoz, hogy Goran Bregović Jugoszlávia felbomlása után nem jelölt ki magának partvonalat, hogy szerb anyától és horvát apától származott. Miközben mindenki saját nemzeti identitását kereste, ő inkább a térség együttes hangját kutatta. Maga is sokszor mondta, zenéje otthona a Balkán.
Ember tervez, ember végez: hatodszor lép fel Magyarországon a legendás Faithless