Nyúlánk testű, eleven figurák és popkulturális karakterek népesítik be Labrosse Daniel festményeit, amelyek olyan érzést keltenek, mintha egy animációs filmet vagy egy nyüzsgő nagyvárosi látképet néznénk. – A művészetem jellemzéséhez kulcsszavakat tudok mondani: például fragmentált, mivel a képeimen számos, eltérő formájú, ruhájú és színű alakot lehet látni. Foglalkoztat a mindennapi emberek élete, és hogy mennyire különbözünk egymástól, aminek ellenére hasonló az életünk, vagyis senki sem fontosabb a másiknál, egy bolti eladónak is lehet annyira érdekes az élete, mint egy filmszínésznek vagy egyetemi professzornak – mondja a művész.
– A képeimen is szeretek egyszerre csomó történettel foglalkozni, ahelyett hogy egyre koncentrálnék, így működik a tudatom is, egy beszélgetés során is nehezen tudok egy témára koncentrálni
– osztja meg Dániel, akit főleg a nagyvárosi élet inspirál, mivel járt már Edinburgh-ban, New Yorkban és Michigan államban is, ahol leginkább az emberek és a szokásaik érdekelték.
Inspiráló videókazetták
– Nekem két-három éves koromból rengeteg emlékem a rajzoláshoz köthető. Ami fura, mert az emberek három éves koruk előtt általában nem emlékeznek semmire. A rajzfilmek világához pedig szintén hamar kapcsolódtam, mert amikor megszülettem, anyukám egy animációs stúdióban, a Varga Stúdióban dolgozott mint kommunikációs szakember. A kollégái pedig több rajzfilmhez is készítettek animációkat, például A Simpson családnak csináltak reklámokat, a Klasky-Csupo stúdiónak pedig a Fecsegő Tipegők című sorozaton dolgoztak, és a Mr. Bean rajzfilmsorozatot is ők csinálták. Anyukám pedig sokszor hazahozta nekem ezeket videókazettán, és miközben néztük, elkezdtem a figurákat papíron másolgatni – meséli az alkotó. Hozzáteszi, édesanyja múzeumokba is próbálta elvinni, de a fiút hidegen hagyták a műalkotások, hacsak nem látott valami groteszket.
Ez egészen 2008-ig tartott, mikor a Ludwig Múzeumban megnyílt a Keith Haring-kiállítás, melyen a tizenkét éves Dánielt lenyűgözték az amerikai alkotó vonalakból felépülő, izgő-mozgó alakjai. – Amikor gyerekszemmel azokat a festményeket néztem, a rajzfilmeket láttam magam előtt. És arra gondoltam, hogy ha ilyen műveket egy múzeumban ki lehet állítani, akkor elképzelhető, hogy nekem is sikerülhet, annak ellenére, hogy Keith Haring technikai szempontból egy elképesztően tehetséges festő volt, amit gyerekként nyilván nem láttam.
Tizennégy évesen már az Instagram-oldalán osztotta meg alkotásait, és mivel anyja és nevelőapja is a reklámiparban dolgoztak, ezért segítettek neki, hogy a klienseik rendeljenek tőle. – Tizenhat éves koromban annyira elhavazott a sok munka, és annyira ennek akartam szentelni az időmet, hogy félbehagytam a középiskolai tanulmányaimat, és érettségi nélkül vágtam bele a szakmába.
Öt ujj jó, négy ujj rossz
Művészetében és életében a másik meghatározó faktor az utazás volt, és a multikulturális családi háttér, ezért is van annyiféle szereplő a Tesz-vesz várost idéző képein.
– Anyukám magyar, de sváb családi háttérrel, apukám francia, innen a nevem, a nevelő apukám skót, akivel egy darabig együtt éltem Edinburgh-ban, a feleségem, Nicole pedig amerikai és chilei származású
– mondja Dániel. 2007-től kezdett utazni, tíz évesen járt először anyukájával New Yorkban, ahol főleg a multikulturális közeg hatott rá, és hogy a Nagy Alma utcáin bárki viselkedhetett furán. Tizenöt évesen aztán Edinburgh-ban élt anyjával és nevelőapjával, majd tizenhét évesen megismerte az Instagramon a szintén művész Nicole-t, akivel meglátogatták egymást, ezért vagy a lány repült a skót fővárosba, vagy Dániel utazott az Egyesült Államokba. – Amikor még nem találkoztunk, Nicole matricákat és printeket akart tőlem rendelni, én viszont küldtem neki mindent ingyen, aztán elkezdtünk egymásnak postázgatni oda-vissza rajzokat – meséli Dániel, aki fél évvel később meglátogatta a lányt a városában.
– Az az Amerika, amit Nicole-on keresztül ismertem meg, teljesen más világ volt, mint amit New Yorkban tapasztaltam. Ő Michigan államban egy Kalamazoo nevű kisvárosban lakott, ami engem mindig a Twin Peaks című sorozatra emlékeztetett. Tök fura volt ott mindenki, de kevésbé olyan felszabadultan, mint New Yorkban. Másrészt ebben a városban kocsi nélkül nem tudsz elmenni sehova, alig vannak járdák, és sokkal zárkózottabbak az emberek, és nem tudják megmutatni egymásnak a furcsaságaikat, mint egy nagyobb városban. Másrészt ott tanultam meg festeni is, Nicole hatására – mondja Dániel, majd felidéz egy gyerekkori történetet:
– Korábban én utáltam ecsetet venni a kezembe, mert azt éreztem, nem tudom irányítani olyan jól a festéket, mint egy tollat vagy egy filctollat. Rettentő élményeim voltak óvodában és általánosban is, ami miatt az emberi kezet a mai napig következetesen sosem öt ujjal rajzolom, hanem négy vagy hat ujjal, ami egy gyerekkori élményből fakad.
Még óvodában egy portrét csináltam magamról vagy anyukámról, és mivel diszkalkuliám van, nem tudtam hány ujj van egy kézen, ezért egy kézre tíz ujjat rajzoltam. Az óvónő pedig odajött hozzám, és mondta, hogy ezt rosszul csináltam, én nem tudok rajzolni, inkább ne is folytassam. Aztán hazamentem, full kiakadva, és anyukámnak megmutattam a rajzot, és elmondtam neki az esetet, amin ő is kiakadt, és mondta, hogy úgy rajzoljak kezeket, ahogy csak szeretnék. Ez pedig azóta is punk rock berögződés nálam, hogy teszek az egészre, én úgy fogok kezet rajzolni, ahogy szeretnék.
Út az animáció felé
Művészetében fordulatot jelentett, amikor a londoni Tate Modern egy pályázatára beküldött rajzát beválogatták egy kiállításra, ami megerősítette abban, hogy a művészi pálya igenis neki való. Ekkor Edinburgh-ban élt, majd 2017-ben hazaköltözött Nicole-lal Magyarországra, és azóta minden idejét az tölti ki, hogy építse a karrierjét. Nemcsak grafikai megrendeléseket kapott és kiállításai nyíltak, de elkezdett animációval is foglalkozni, reklámokat készített a figuráival, így lényegében teljesült a gyerekkori álma. – A covid alatt írtam a kaliforniai Osees pszichedelikus rockbandának, és készítettem nekik egy klipet, aztán más zenekarok is megkerestek, hogy csináljak nekik animációt – mondja a művész, hozzátéve, amikor fiatalon rajzolta a figuráit, akkor nem azon gondolkodott, hogy később grafikákat és festményeket fog létrehozni, már akkor is a film és az animáció érdekelte.
– Úgy érzem, abszolút privilégium, hogy ezt csinálhatom. Ha nem lett volna a jó családi hátterem, a szüleimnek a kliensei, és érettségi nélkül töltöm fel a rajzaimat a netre, akkor sokkal alacsonyabb lett volna az esélyem arra, hogy ebből legyen valami. Az utamban a háttérnek és a szerencsének ezért nagy szerepe van.
