Az előadás alapjául szolgáló utazás még az École du Nord növendékeként kezdődött. Milyen feladatot kaptak?
Harmadévesek voltunk, amikor tanáraink, Christophe Rauck és Cécile Garcia-Fogel egy hónapra útnak indítottak bennünket. Kaptunk valamennyi pénzt, és egyetlen szabályt: nem használhattunk telefont. Mindenki maga dönthette el, hová megy. Én tizenhat éves korom óta sokat stoppoltam egyedül Európában, ezért azt kértem, hadd járjak be több országot. Lenyűgözött, hogy a Duna kilométereit a torkolatától számítják visszafelé: a forrástól a nulladik kilométer, egy ismeretlen eredet felé indulhatok.
A Fekete-erdőtől Sulináig vezető utat később az apjához kapcsolta. Akkor még nem tudta, hogy búcsúzik tőle?
Egyáltalán nem. Csak később értettem meg, hogy az apám útját jártam végig, az ő életét követtem visszafelé. Néhány nappal a hazaérkezésem után meghalt. Útközben felkerestem a szlovákiai magyar családomat, a nagyszüleimet és azt a házat, ahol gyerekkorom nyarait töltöttem. Erdélyt végül kihagytam, talán mert az már túlságosan apám területe volt. Mentem előre, miközben a folyó számozása szerint visszafelé haladtam.
Mi vonzotta ennyire a Duna-deltához?
A delta évszázadokon át az eltűnni vágyók helye volt: politikai menekültek, üldözöttek, gyilkosok rejtőztek el a mocsarak között. Az eltűnés számomra a színészethez is kapcsolódik: hiszem, hogy az embernek el kell tűnnie ahhoz, hogy megjelenhessen a színpadon; bizonyos értelemben névtelennek kell maradnia.
A deltában eljutottam egy nyolc házból álló faluba, ahol hat-hét nyelven beszéltek: ukránul, oroszul, magyarul, románul.
A mocsár közepén hatalmas ortodox fatemplom épült, odabent egy férfi ikonokat festett. Az ikonfestők hagyományosan névtelenek: talán soha senki nem tudja meg, hogy az ő keze munkáját látja. Amikor észrevett, félreállt, hogy megnézhessem a képet. A színes üvegen átszűrődő fény megvilágította az arcát, és arra gondoltam: talán ilyen a hit. Névtelenül ikonokat festeni a világ végén.
Édesapja a szlovákiai magyar kisebbség tagjaként nőtt fel. Mit tudott meg tőle erről a világról?
Egy magyar protestáns lelkész fia volt az akkori Csehszlovákiában. z abszolút szabadság megtestesítőjének láttam, talán éppen azért, mert gyerekkorában annyi minden korlátozta: a totalitárius rendszer, a magyar kisebbségi közösség zártsága és a protestáns közeg. Mintha egymásba rakott dobozok vették volna körül. Erősen szemben állt a szovjet rendszerrel, még oroszul sem volt hajlandó megtanulni. Szociológiát tanult, majd 1983-ban Franciaországba érkezett, miután megismerte az édesanyámat. Anyám francia munkáscsaládból származott, baloldali volt, és a kommunista országok gazdaságát tanulmányozta. Franciaországban eleinte mindenféle munkát elvállalt, turistahajókon is mosogatott. Sokszor beszélt arról a rasszizmusról, amely a kelet-európai bevándorlókat fogadta. Mégis mélységesen szerette Franciaországot, mert számára a szabadságot jelentette. Igazi párizsi lett: sildes sapkában járta az utcákat, fütyörészett, de közben megőrizte azt a büszkeséget, hogy a vasfüggöny másik oldaláról érkezett.
Ha nem szólítod meg a nézőt, az előadásod nem létezik – Három előadás AvignonbanÖn viszont már Franciaországban nőtt fel. Mit jelentett gyermekkorában Magyarország?
Létezett bennem egy hatalmas, mitologikus Magyarország. Minden nyáron két és fél napot vonatoztunk a nagyszüleimhez, a szlovákiai Peresre. Egy hónapot töltöttünk ott: folyton érkeztek a magyar rokonok, együtt ettünk, aztán kimentünk az erdőbe. Gyerekkorom legszebb emlékei kötődnek ide. Különös szabadságot adott, hogy ott franciának számítottam, Franciaországban pedig magyarnak. Nagyon büszke voltam erre a kettősségre. A családi ünnepeken húszan ültünk az asztal körül, és nyolc-kilenc nyelven próbáltunk szót érteni: magyarul, szlovákul, szlovénül, csehül, franciául, angolul. Ha nem volt közös nyelvünk, a kezünkkel és a szemünkkel beszéltünk. Talán innen ered a vonzalmam azokhoz a hangokhoz és történetekhez, amelyeket nem feltétlenül értek, mégis érzelmileg pontosan felfogok.
Megőrizte a magyar nyelvet?
Gyerekkoromban apám magyarul beszélt hozzánk és magyar dalokat énekelt, de a nyelv lassan megkopott bennem. A nővérem gyönyörűen beszél magyarul, egy ideig Budapesten is élt. Sokáig nem értettem, miért fontos megőriznem ezt a részemet. Apám halála után, huszonöt éves korom körül döbbentem rá, milyen keveset tudok a magyar kultúráról, azóta próbálok visszatalálni hozzá.
Apámtól kaptam egy Krasznahorkai-könyvet, amely meghatározó élményem lett. Egyre többet foglalkozom vele, valamelyik művét színpadra is alkalmaznám.
Minél többet tanulok a magyar irodalomról és kultúráról, annál erősebben érzem, mennyi mindent mulasztottam el.
Ez a kettős kötődés az állampolgárságában is megjelenik?
Kérvényeztem a magyar–francia kettős állampolgárságot, de nem kaphattam meg, mert hivatalosan nem számítottam magyarnak. Szlovák állampolgárságra jogosult lettem volna, miközben a nyelvem, a családom és a gyerekkori emlékeim Magyarországhoz kötnek. A papírjaim szerint mégsem vagyok magyar. Ebben is benne van mindaz az ellentmondás, amelyből az előadás született.
Az előadásban Trianon is felbukkan. Hogyan volt jelen a családi emlékezetben?
Egész gyerekkoromban hallottam róla. Apám tréfásan azt mondogatta: „Papíron francia vagyok, de valójában barbár.” Amikor először járt Versailles-ban, és meglátta a Kis-Trianont, felkiáltott: „Még csak nem is a nagyban írták alá, hanem a kicsiben!” Ez a csípős humor nagyon jellemző volt rá. Trianon számunkra nem tankönyvi esemény volt. A szlovákiai magyar közegből induló család szétszóródott Európában: apám Franciaországba, az öccse Prágába, egyik nővére Szlovéniába, a legfiatalabb testvére Pozsonyba került. A következő nemzedékből többen Budapesten telepedtek le. Ugyanaz a család különböző országokban, nyelveken és politikai rendszerekben folytatta az életét. Apám halála után gyorsan szétesett a gyerekkoromból ismert világ. Nagyapám két hónappal később halt meg – azt hiszem, nem tudta elviselni fia elvesztését –, nagyanyám pedig egy évvel élte túl. Halálukkal a peresi ház, addig a család állandó pontja, elvesztette régi jelentését.
Említett egy temetést, amelyben szinte az egész huszadik századi családtörténet összesűrűsödött.
Több mint tíz éve Peresen jártam, amikor a nagynéném elvitt egy idős magyar rokon temetésére a Tátrába. A szinte kizárólag magyar gyászolókhoz a pap szlovákul beszélt. Érezni lehetett a feszültséget: miért nem azon a nyelven szól hozzájuk és a halottjukhoz, amelyet értenek? Egy asszony, amikor meglátott, térdre rogyott és sírni kezdett: azt hitte, az apám vagyok. Éppen annyi idős voltam, mint apám, amikor utoljára látta. „Berti, Berti!” – kiáltotta. Egy gyászszertartás közepén egyszerre visszatért valaki, aki már nem lehetett jelen. Egy másik eltűnt férfiról is történetek keringtek a családban. Ivott, erőszakos volt, majd szégyenében eltűnt. Évekkel később egy berlini telefonfülkében találták meg felakasztva. A faluban azt beszélték, talán politikai informátor volt, és a halála sem véletlen. Nem tudom, ebből mi igaz. Ezek a történetek idővel családi legendákká válnak, amelyekben a történelem, a politika és a személyes szégyen elválaszthatatlanul összekeveredik.
Az utazás után évekre félretette a szöveget.
Az ukrajnai invázió kezdetén Franciaországban állandóan azt hallottam, hogy a háború már Európa kapujában van. Mintha Ukrajna maga nem tartozna Európához. Közben Magyarországot szinte kizárólag Orbánon keresztül látták, a határ túloldalán élőket pedig szükségszerűen nacionalistának tekintették. Beszélnem kellett erről az Európáról.
Elővettem az út során írt szöveget, hozzáadtam az emlékeimet, és útinaplóvá, majd francia színházi előadássá formáltam. Két éve játszom, és folyamatosan változtatom. Egyetlen mondaton belül szeretném megmutatni azokat az ellentmondásokat, amelyeket Franciaországból nézve tapasztalok, miközben tisztában vagyok a saját tudatlanságommal is.
Az interjú előtt azt mondta, félt attól, hogy egy magyar újságíró is ül majd a nézőtéren. Miért?
Attól tartok a legjobban, hogy elárulom ezt a világot. Egy óra alatt országokat, háborúkat, kisebbségeket és történelmi korszakokat érintek, majd tovább is lépek. A francia közönséghez beszélek, ezért rövidítek és egyszerűsítek. Sokszor úgy érzem, már a puszta említés is árulás lehet, ha nincs lehetőségem elmélyedni benne. Elegem van abból, hogy Nyugat-Európa mindig a történelem jó oldalán látja önmagát. Szembenézhetnénk azzal, milyen ellentmondásokat és erőszakot teremtettünk a világban, és milyen felelősségünk van abban, ami ma Kelet-Európában történik. Apám már 2007 körül mondta, hogy rossz irányba fordul a szél. Látta az új bezárkózásokat, az ultraliberalizmus kárait és azt, hogyan nyelheti el az Európai Unió a kisebb országokat, újabb zárt közösségeket hozva létre. A dolgok bonyolultabbak annál, mint amit politikai címkékkel el lehet mondani.
Az út során fényképezett és hangfelvételeket is készített. Mi maradt meg belőlük?
Szinte semmi. Analóg fényképezőgéppel naponta egyetlen, gondosan kiválasztott képet akartam készíteni, de filmcsere közben elszakadt a tekercs, és az út legfontosabb képei elvesztek. Hazaérve a hangfelvevőt a számítógéphez csatlakoztattam: egyetlen felvétel, nagyapám éneke kivételével minden eltűnt. Nagyapám protestáns lelkész volt, rengeteget énekelt. Fiatalon kisebb gazembernek tartotta magát, mígnem mások éneke elvezette Istenhez.
Az utazás alatt megkértem, énekeljen nekem, nem tudta, hogy felveszem. A háttérből nagyanyám kiáltása hallatszik: „Matyi, apu, gyertek ebédelni!” Az egész útból nagyapám éneke és nagyanyám hangja maradt meg.
Mintha az egész út az eltűnésről szólt volna. Szinte végig esett. Az eső mindent eltöröl, mindent lemos. Akkor még nem tudtam, hogy néhány nappal később az apám is meghal. Ma már úgy látom ezt az esőt, mint a közelgő gyász könnyeit.
Mit szeretne mégis megőrizni az előadással?
A történetek, a hangok, a művészet, a költészet és a dalok átléphetik az időbeli és az országhatárokat. Ha nem akarjuk újra és újra fejbe verni a szomszédunkat, meg kell próbálnunk meghallgatni és megérteni egymást. A történetek nem feltétlenül igazságok, mégis közös ének születhet belőlük. Nyelvek tűnnek el, nevek kopnak le a sírokról, a családi emlékezet megszakad. Ezért kell tovább mesélnünk. Különben minden elveszik.
