Mindenki máshol és máshogy piheni ki magát - és a hétköznapokban roppant idegesítő többieket. Akik éppen ugyanakkor állnak ugyanabba a sorba (vagy egy másikba), kanyarodnak ki autóval az útra (vagy maradnak a helyükön érthetetlenül), ülnek elénk langalétaként a nézőtéren (vagy kényszeres beszélőként mögénk.) És bár biztosan van olyan társadalomrombolás, amiért nem a leszerepelt patrióta-kompánia a felelős az elmúlt két évtizedre visszatekintve, de azért ebben is korszakosat alkottak.
Megosztottságért vagy ellenségeskedéséért előttük sem kellett ugyan a szomszédba menniük a magyaroknak (lásd a lelátók szőröstalpú románozását és hazátlan-tótozását, vagy éppen a standard zsidózást-cigányozást), a korábbi kurzus előszeretettel forgatta (forgattatta) a kést a nem-szeretem kisebbségekben. Csak hogy a csoportidentitást definiálja. Egyebek között ezt is feledtetik a kipihent, kisimult, békés fesztiválemberek.
Számomra még mindig a Művészetek Völgye jelenti a kikapcsolódás mennyei non plus ultráját. Bár már lassan egy hete kiköltöztem a Vadkörtefa sátorhelyről (ahol egy napraforgósor tövében, pár lépésre a hangoskodó lábasjószágoktól vertem tanyát), még mindig magamnál tartom az övtáskára csatolt völgy-repoharat, és éppen Paloznakon hasznosítom, mert a jóféle borokat azért üvegpohárban ildomos kóstolni. Ahogy a boglári Jazz és Bor Fesztiválján is így tettem, mert ezek a tíz-tizenkét fokra hűtött rizling-, sauvignon blanc-, királylányka- és zöldveltelini-szépségek megérdemlik a kultúrát poharazgatásban is.
Ami csak látszólag mond ellent Hamvas Béla megfigyelésének, miszerint:
„Az ivásnak egy törvénye van: bármikor, bárhol, bárhogyan. Komoly idő, komoly ember és komoly nép számára ennyi elég.”
A komolyság márpedig nem tréfadolog, és akkor a „de rosszul nézel ki, iszol te rendesen?” kérdésre is megkapni látszunk egy részválaszt váratlanul.
Startol a Sziget Fesztivál, a hőségben elmaradhat a telt házHóregénnyel a pokoli hőség ellen: túlélési stratégiák az Ördögkatlan FesztiválonHitelt érdemlő vélemények szerint alkohol nélkül is van vidámság egy fesztiválon, különösképpen orbitális kánikula idején, amikor a mértéket százszorosan is érdemes megtartani, de erre találták ki a sportfröccsöt. Négy deciliter egészségügyi bormennyiség kíséretében máris elérkezhetünk a minimálisan javallt kétliteres folyadékmennyiségig (de erről véletlenül se kérdezzék meg a háziorvosukat, ha csak nem rója ő is az aszfaltot Kapolcs és Vigántpetend között a kora délutáni 40 fokban, napi átlagban tíz kilométert sétálva, és persze kellő élelemmel is megtámogatva az alkoholmolekulák bomlását.)
Az útszélen sétálni jó. A nemrég aratott rét szalmaillata, a távolból elén kúszó állattartótelep-szag a multipultok után visszavezet az életbe. És hát sportteljesítmény is. Mondom is a szemben gyalogló párnak, amikor egymás mellé érve kinézünk a patakzó izzadságcseppek alól, hogy: „Csak a gyengék buszoznak.” Egyetértően helyeselnek, és magukhoz vesznek egy hosszú kortyot a készenléti vizes kulacsból. Tovább haladva a 77-esen az erdőbe és patakpartra ékelődő kemping csendjét velőtrázó kiáltás töri meg: „Szeretem a feleségem!” Mosoly futkos a megfigyelőkön szerteszét.
Sose tudjuk meg, kik ilyen boldogok, de annyi bizonyos: ugyanez az üvöltés a Deák-téren merőben más hatást keltene. Ott a teljesen normális érzelemfröccs az abnormális.
Beérek Petendre, irány a templomdomb, és a közkút a robusztus fenyők árnyékában. Itt az emberek minden gesztusa figyelemre méltó. A szűk nyakú üvegeket úgy töltik, hogy az amúgy széles sugárban áradó vízből semmi se menjen mellé. Segítek az ismeretleneknek, ahogy ők is nekem. Csak félig töltöm a kulacsot, mert a meleg víz idővel már nem itatná magát különösebben. A templomban acapella csapat melegít.
A Pajta-udvarban csillezés folyik lankadatlan, és időnként fesztivál-coaching rajzeszközökkel. Egy árnyas padon veszünk ülést, én és a gyöngyöző pils. A szomszédban rejtvényfejtés folyik, amibe két idegen kotnyeleskedik bele, miután beszédbe elegyedtek. Az egyetemistaforma újságtulajdonos lány nevet: eddig legalább hatan fejtettek bele a rejtvényébe úton-útfélen, és még mindig rengeteg hely van benne az emberiség számára.
Petenden a következő cél alkalmasint a Kaláka-udvar, ahol a Gryllus-testvéreket lángosevés vagy fröccsözés közben is láthatni. Vagy éppen konferálás közben, amikor a Szélkiáltó illusztrálja a Laczkfi-délutánt, vagy a Sebő Együttes válogat a nemrég elhunyt névadó ikon 257 eddig regisztrált dalából. Személyes vallomásokkal idézik meg a szerény dalszerző-énekes mesteri életművét, és a vidéki előadást megelőző villamosozás közben Barvich Ivánnak mondott utolsó szavait: „Iván, megy ez még nekünk?”
Aztán jönnek a József Attila és a Nagy László-megzenésítések. „Úgy szeress, mint ha jó volna, mintha szívem szíved volna”, énekli búsan-szépen Soós Réka és Tímár Sára. De a Nagy-blokk is szépséges: „Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist?” Tömött széksorok a délutáni kánikulában, minden korosztály jelen, a fiatalabbak karonülő gyerekekkel a lehető legjobb helyen.
A kapolcsi patakparton fiatalok egyensúlyoznak az álom és az ébrenlét határán, a bátrabbak pedig a kis szikkadt holtág fölé feszített köteleken is. A fiúk általában mezítelen felsőtesttel igyekeznek jó benyomást tenni a még bágyadtan kakaóscsigázó lányokra. Egy magasra nőtt legény lepihen, talpa sáros, időnként a sáros sásban landolt. Egyedül van. Megdicsérem a mutatványát, kicsit fizikázunk a hosszú kezek szerepéről a kötélen sétálás sikerében. Két napja csinálja. „Teljesen kikapcsol az agyam tőle, nagyon meditatív sport”, magyarázza. Kicsit később egy jó vágású fiatal deszkás srác már tőle kér tanácsot. És még sokan mások. Rövidesen szinte edzőként élvezi ki két napos versenyelőnyét. „Nézz ki egy pontot magad előtt, és az fixírozd!”, mondja. Minden próbálkozó hálás neki.
Az éjfélhez közeli órán nagyszínpadi Blahaluisiana-koncert hangjai ülik meg kempinget. A szabadtéri közösségi térben a Pál utcai fiúkból éneklik a Grund-dalt ifjú színiiskolások. Mit éneklik? Előadják. A terméskő támfal a színpad, a főszereplő felugrik, és onnan néz a szomszédban kotkodácsoló tyúkok felé. De itt most nem a közönség számít, az úgy is a fejében van. Ügyesen énekel. Egyszer még biztos övé lesz a nagyszínpad, hogy más álljon gyakoroljon a kapolcsi baromfiudvar tőszomszédságában.
