Szeptember 2-án, éppen A kastély első megjelenésének századik évében kerül a német könyvesboltokba Franz Kafka regényének Reiner Stach által szerkesztett és kommentált új kiadása. A Wallstein Verlag 570 oldalas kötetének legfontosabb újdonsága első pillantásra filológiai természetű: részletes helykommentárokat ad a műhöz, teljes terjedelemben közöl hosszabb, az író által kihúzott szövegrészeket és követi a motívumok, fogalmak, elbeszélői megoldások működését. Stach a száz éve újra és újra feltett kérdés helyett – mit jelent a kastély? – egy másikat helyez előtérbe: hogyan érte el Kafka, hogy ez a regény ennyire bizonytalannak, fenyegetőnek, komikusnak és mégis pontosan megszerkesztettnek hasson.
A műből 1926 októberében közölt részleteket a Frankfurter Zeitung, majd decemberben jelent meg könyv alakban. A nagy kérdés. hogy a kommentárokkal sikerül-e közelebb vinnie bennünket a mű nagy rejtélyéhez. Erre sokan tettek már kísérletet. A kastélyt olvasták Isten képeként, a kegyelem elérhetetlen helyeként, a modern állam allegóriájaként, a bürokrácia rémálmaként, az apa tekintélyének kivetüléseként, a társadalmi kirekesztés vagy éppen az emberi lét végső értelmének szimbólumaként. Mindegyik értelmezés talál támpontot a műben, de egyik sem tekinthető maradéktalan megfejtésnek. Stach módszere éppen ettől érdekes: nem kíván újabb feltételezést tenni a meglévők mellé, hanem azt vizsgálja, milyen írói döntésekből született meg a regény különös, bizonytalan világa.
A kézirat, amely megmutatja a trükköt
Kafka 1922 januárja és augusztusa között dolgozott A kastélyon, hat füzetet töltött meg vele. A regény elejét először egyes szám első személyben írta, és csak menet közben döntött úgy, hogy az „én” helyére K. lép, miközben az elbeszélés szorosan a főhős nézőpontjához kötődik. Ez a regény egyik legfontosabb szerkezeti döntése. Az olvasó szinte mindent úgy lát, ahogyan K., de nem kap biztosítékot arra, hogy K. jól értelmezi, amit tapasztal.
Ez a különbség rengeteget számít. A hagyományos olvasás könnyen együtt sodródik K.-val: ő az idegen, küzd az áthatolhatatlan hivatallal, ezért ösztönösen az ő igazát fogadjuk el. A kézirat és a javítások közelebbi vizsgálata viszont arra figyelmeztet, hogy Kafka tudatosan távolította el a túl világos magyarázatokat. A törlések egy része éppen olyan mondatokat és részleteket érint, amelyek többet mondtak volna K. múltjáról, indítékairól vagy a kastély működéséről. A végeredmény nyugtalanítóbb lett: az olvasó ugyanazt a részleges tudást kapja, amelyből K. maga is egész rendszereket próbál felépíteni.
Stach új kiadása ezért nem azt ígéri, hogy „helyreállítja” az elveszett, végleges regényt. Ilyen regény soha nem létezett. Kafka nem fejezte be A kastélyt,
nem készítette elő kiadásra, és nem hagyott hátra olyan végső szerzői változatot, amelyhez minden későbbi kiadást mérni lehetne. A kihúzott részek bemutatása inkább azt teszi láthatóvá, hogyan dolgozott: mit írt meg először, mit tartott túl egyértelműnek, hol változtatott nézőpontot, hogyan fokozta a bizonytalanságot, és miként alakította át az életből, hivatalból, családi tapasztalatból vagy éppen egy havas hegyi üdülőhelyből származó anyagot irodalmi szerkezetté.
A regény Špindlerův Mlýnben, az akkori Spindelmühlében kezdett formát ölteni. Kafka betegsége miatt pihenni érkezett az Óriás-hegységbe, a mély hó, a szánok, a hegyi utak és az idegen vendég helyzete pedig gyorsan beépült a készülő műbe. De a valóság nála sosem egyszerűen „modell”. A turisták által látogatott üdülőhelyből zárt, bizalmatlan falu lett, a hétköznapi útból olyan út, amely hiába vezet a kastély felé, mégsem közelít hozzá, a hivatalból pedig egyszerre konkrét intézmény és metafizikai tér.
Nem csak a hivatal gonosz
A kastély cselekménye látszólag könnyen összefoglalható. K., a földmérő késő este megérkezik egy hóval borított faluba, amely fölött ott áll a kastély. Azt állítja, hogy munkára hívták, de már az első éjszakán kiderül: megbízása bizonytalan, a hivatal válaszai ellentmondásosak, a hozzá vezető csatornák pedig közvetítőkön, telefonokon, leveleken és félig értett üzeneteken keresztül működnek. K. egyre kétségbeesettebben próbál eljutni Klammhoz, a magas rangú hivatalnokhoz, közben azonban szinte minden emberi kapcsolatát a kastélyhoz vezető lehetséges útként kezdi kezelni.
Éppen ez az a pont, ahol Stach olvasata eltávolítja a regényt a legegyszerűbb „ember a gonosz bürokrácia ellen” képlettől. K. nem tekinthető egyszerűen áldozatnak. Makacs, erőszakos, időnként manipulatív, máskor fölényes. Friedához fűződő kapcsolatában az érzelem mellett kezdettől ott van Klamm közelségének csábítása; Barnabásban nemcsak fiatalembert, hanem közvetítőt lát; a falusiak magyarázatait pedig hajlamos lebecsülni, ha azok nem illenek saját elképzeléséhez. Minél elszántabban követeli, hogy a kastély ismerje el őt földmérőként, annál inkább maga is a kastély válaszától teszi függővé az identitását.
A regény nem azt állítja, hogy minden intézmény természeténél fogva rossz. Kafka maga biztosítási hivatalnokként dolgozott, pontosan tudta, hogy a szabályok védeni is képesek. A kastélyban sem csak gonosz embereket találunk. A tisztviselők dolgoznak, magyaráznak, továbbítanak, olykor még segíteni is próbálnak.
A rémület abból születik, hogy a rendszer egészét senki sem látja át.
A felelősség szétszóródik, a válaszok késnek, a közvetítők nem biztosak saját szerepükben, és egyetlen döntés köré annyi részleges magyarázat épül, hogy a végén több információ áll rendelkezésre, de kevesebb bizonyosság.
Stach kommentárjának másik fontos hangsúlya az irónia lehet. Ez új megvilágításba helyezheti a művet, és sokat segíthet abban, hogy A kastélyt ne kizárólag komor filozófiai példázatként olvassuk. Kafka világa tele van komikummal: a segédek bohócszerű viselkedése, a vég nélküli hivatalnoki magyarázatok, a telefonból érkező zavaros hangok, az állandó rangkórság egyszerre nevetséges és nyomasztó.
A humor nem oldja fel a félelmet, inkább súlyosbítja, mert megmutatja, hogy a hatalom nem mindig ünnepélyes és démoni.
Néha kisszerű, esetlen és banális – ettől még ugyanúgy meghatározhatja egy ember életét.
Egy befejezetlen regény százéves utóélete
A mostani kiadás azért is különleges, mert A kastély szövegének története maga is szinte kafkai. Kafka 1924-ben meghalt, a regényt életében nem publikálta. Barátja, Max Brod 1926-ban adta ki először, annak ellenére, hogy Kafka korábban kiadatlan kéziratainak jelentős részét megsemmisítésre szánta. Brod nemcsak megmentette a művet, hanem szerkesztette is: az első kiadásból több rész és a kézirat végének három teljes fejezete hiányzott. Később további szövegrészek váltak hozzáférhetővé, majd 1982-ben Malcolm Pasley kritikai kiadása minden korábbinál következetesebben visszatért az oxfordi Bodleian Libraryban őrzött kézirathoz.
Stach most nem Brodot akarja újra elítélni és nem Pasley munkáját lecserélni. A kommentált kiadás más feladatot vállal. A kritikai filológia azt kérdezi, mi áll a kéziratban, milyen változatok és javítások különíthetők el. Stach ehhez hozzáteszi az olvasói kérdést: miként befolyásolják ezek a döntések a regénynek az olvasóra gyakorolt hatását? Miért lesz egy jelenet bizonytalanabb attól, hogy Kafka kihúz néhány magyarázó sort? Mit változtat a főhős megítélésén egy elhagyott mondat? Mikor lép működésbe az irónia? Hol jelzi a narrátor, hogy K. talán téved, miközben nem ad helyette biztosabb nézőpontot?
Ebben állhat a kötet valódi újdonsága. Nem új elméletet akar a régi elméletek mellé tenni, hanem az olvasás módszerét változtatja meg. Stach korábbi, kommentált Kafka-kiadásainál is ez volt a vezérfonal: nem magasból akarja megmondani, „miről szól” Kafka, hanem mondatról mondatra megmutatni, mitől működik a mű. A kastély esetében ez különösen indokolt, mert a regény éppen abból él, hogy az olvasó folyamatosan okot, rendszert és középpontot keres, miközben a szöveg minden biztosnak látszó kapaszkodót kissé elmozdít.
Magyarul Rónay György hangján
A regényt Rónay György ültette át magyarra, fordítása 1964-ben jelent meg az Európa Könyvkiadónál. Nemcsak egy volt a sok Kafka-fordítás közül: több nemzedék számára ez a szöveg lett maga A kastély. A nyitó bekezdés emlékezetes fordulata, hogy K. „fölnézett a semmibe”, különösen jól mutatja a fordítás erejét. A mondat nem díszít, mégis erőteljesen megadja az alaphangot.
Rónay György fordítása természetesen egy másik filológiai korszakban született. A Pasley-féle, közvetlenül a kézirat állapotához visszanyúló kritikai német kiadás csak 1982-ben jelent meg, Stach mostani kommentált vállalkozása pedig újabb négy évtized kutatását, kéziratvizsgálatát és értelmezési tapasztalatát sűríti magába. Ez nem kisebbíti a fordítás értékét, inkább láthatóvá teszi, hogy egy világirodalmi műnek két története van. Az egyik a kéziraté, kiadásoké, szerkesztőké és filológusoké; a másik azé a nyelvé, amelyen az olvasók valóban találkoznak vele.
Rónay György teljesítményét nem az teszi jelentőssé, hogy minden filológiai kérdést végleg lezárt, hanem hogy magyarul is létrehozta Kafka különös egyensúlyát: a mondat világos, a helyzet mégis egyre kevésbé az; a nyelv tárgyilagos, az olvasó mégis fokozódó bizonytalanságot érez.
Stach szeptemberi kötete tehát nem fogja „megfejteni” A kastélyt. De megmutathatja, hogy a megfejthetetlenség konkrét írói döntések eredménye. Száz év után talán nem közelebb jutunk a kastély végső jelentéséhez, hanem pontosabban értjük, hogyan érte el Kafka, hogy ennyi idő után is elinduljunk felé.
