Mérsékelten precíz becsléssel körülbelül minden 15-20 évben rotálódnak a generációk a Szigeten, amelyek egyébként mind szentül meg vannak győződve arról, hogy márpedig az ő idejükben volt csak igazán jó a fesztivál. A szervezők nyilvánvalóan tisztában vannak ezzel, szóval a több mint három évtizedes fennállásból ki is választották az egyik aranykort, a 2000 és 2010 közötti időszakot, és megpróbálták megszólítani annak közönségét.
Ha egy ilyen „emberkísérletre” kerül sor, akkor biztosra kell menni: ez pedig egyet jelent olyan nevekkel, mint Goran Bregović, a Faithless és a Morcheeba. Nemcsak azért, mert ezek az előadók a maguk műfajában – és azon túl is – már évekkel ezelőtt kimerítették a zseni fogalmát. Azért is, mert mind annyiszor megfordultak a fesztiválon, hogy nevük szinte egybeforrt a Sziget-életérzéssel. A sorba ugyanezen okból erős név lehetett volna a Prodigy, amely júliusban a SopronFesten lépett fel, vagy akár a Placebo, amely idén novemberben a Budapest Arénában ad önálló koncertet.
A küldetés pedig sikeres volt, a program mágnesként vonzotta az elsődleges célközönséget, és ez nyilvánvaló volt. Nemcsak abból, hogy több fesztiválozó a 15-20 éve vásárolt és azóta is féltve őrzött Sziget-pólóban érkezett, hanem abból is, hogy rengetegen jöttek gyerekkel. Utóbbiban önmagában még nem lenne semmi különös, a Sziget régóta bebizonyította már, hogy egyszerűen nincs olyan korosztály, amely számára ne lenne tökéletesen élvezhető. De az azért ritkább, hogy a közönség sűrűjében több a zajvédő fejhallgatóval az apjuk nyakában ücsörgő hatéves, mint a tánc közben magasban lengetett tárgy – zászlótól kezdve a plüss pónin és lombhúzó gereblyén át a mankóig.
Mert aki Goran Bregović-, Faithless- és Morcheeba-koncertre járt a Szigetre, az jó eséllyel éppen a gyereknevelés első néhány évében lehet most.
És a 15-20 évvel ezelőtt átélt bulinál valószínűleg csak egy jobb érzés van: ha lehet a kedvencekkel villogni a trónörökösök előtt is.
Főleg, ha azok gond nélkül fel is nőnek az előzetes elvárásokhoz.
Vannak alapvetések. Például az, hogy több tízezer fesztiválozó talpa alatt, a hónapok óta kiadós esőt alig látott csontszáraz talaj felett már az első napokban kialakul kisebb-nagyobb porfelhő; vagy hogy a délután 3-6 órás idősávban kezdődő nagyszínpados koncerteken még bőven küzdeni kell a meleggel. De ugyanígy alapvetés a balkáni népzene és egyik legnagyobb művelője, Goran Bregović.
A hatkor kezdődő koncert első felében még bőven akadt foghíj a közönségben, egy darabig több volt a visszafogottan, csak egy-egy dal erejéig ritmusra bólogató néző – de hát a Szigetre is meg kell érkezni, elvégre beköltözős napról van szó. Ugyanakkor Goran Bregović és rézfúvósokból, folkénekesekből és dobosból álló zenekara az a fajta örömzene, amelynél egyszerűen nem létezik olyan körülmény, hogy végül ne legyen a nagyszínpad előtt egy rakás, ugyanolyan széles vigyorral az arcán táncoló ember.
Bregović művészete mesterien lavíroz tragédia és komédia között. Ezt a szomorkás eufóriát – amely a magyar közönség lelkétől, már csak a mi népzenénk miatt is, enyhén szólva nem állhat különösebben távol – ismertette meg a világgal Emir Kusturica filmjein keresztül, és jutott el odáig, hogy örök érvényű belépőjegye legyen bármely fesztivál bármely színpadára. Ezt megmutatta itt is: ízelítőt adott a tervek szerint év végén érkező új albumáról, és előkerült a Bella Ciao, a Gas Gas, a Kalasnjikov, valamint az Ederlezi is. Utóbbi azon kevés dalok egyike volt a bő egyórás koncert alatt, amely közben szinte egy pisszenés sem hallatszott a közönségből – de ez várható volt, már csak azért is, mert az Ederlezi vitán felül benne van a világ száz legjobb dalában, sőt, ezen a listán egészen előkelő helyen.
Félórás szünet után váltotta a szerbhorvát mestert a színpadon a Morcheeba, ez pedig éppen elég idő volt arra, hogy a legjobb helyekért már kissé taktikázni kelljen, annyira megtelt a nézőtér. De arra is elég volt, hogy a nap a fák mögé bukjon, és a szürkés-rózsaszín ég megadja a brit együttes zenéjéhez illő hangulatot.
A Morcheeba épp annyira patika, mint pályája elején, 1995-ben, vagy a kétezres években, amikor rendszeresen megfordult a Szigeten: az énekesnő, Skye Edwards hangja például élőben még tökéletesebb is, mint a lemezeken – már ha lehetséges ez egyáltalán. Tehetségük és olyan slágereik, mint a Blood Like Lemonade vagy a Rome Wasn’t Built in a Day mellé még remek hangosítás is társult, szóval benne volt a pakliban, hogy szűkösnek érzi majd a közönség azt a bő egy órát, amely a triphop egyik legnagyobb hatású képviselőjének jutott. Az együttes tagjai korábban azt nyilatkozták, szeretik a magyar közönséget, mert mindig örömmel fogadják őket: a zenekar közvetlenségén látszott is, hogy ezek nem csupán üres szavak voltak.
Fél kilenctől viszont át kellett adni a stafétát a nulladik nap utolsó nagy nevének, a Faithlessnek, vagyis az elektronikus zene egyik legfontosabb formációjának, amely a 2025-ben Champion Sound címmel megjelent album és az énekes Maxi Jazz 2022-ben bekövetkezett halála után először tért vissza a Szigetre.
Szerzőtársa, Sister Bliss azóta is maximálisan továbbviszi a zenekar szellemiségét, de nem csupán azzal, hogy kötelezően eljátssza a Faithless legnagyobb slágereit, az Insomniát, a God Is a DJ-t vagy a We Come 1-t. Az olcsó húzás lenne, és ha valami, akkor az olcsó húzás mindig is meglehetősen távol állt a zenekartól.
2026-ban a Faithless még mindig képes a millió közül is felismerhető, utánozhatatlan atmoszférát akár hátrakötött kézzel, bekötött szemmel is megteremteni. Ez a lehetetlen kép pedig pont olyan, mint amilyen az együttes zenéje mindig is volt: himnikus tömeghipnózist teremteni csak addig tűnik teljesen értelmetlen lehetetlenségnek, amíg a Faithless meg nem csinálja.
„Bródy János dalaihoz szív, ész és egyenes gerinc kell”