A Nemzeti Népegészségügyi és Gyógyszerészeti Központ (NNGYK) egy internetes felületen, úgynevezett dashboardon teszi közzé az adatokat. Az első körben, szeptember 1-jétől három terület adatai válnak nyilvánossá: a Clostridioides difficile nevű baktérium okozta fertőzéseké (a szakmai rövidítése CDI), az egészségügyi ellátással összefüggő járványoké, valamint a 2022-es európai pontprevalencia-vizsgálaté – ez utóbbi egy néhány hetes időszakra vonatkozó, egyszeri „pillanatfelvétel” a kórházakról. A második ütemben, november 30-tól jönnek a többféle antibiotikumnak ellenálló, multirezisztens kórokozók (MRK) és a véráramfertőzések (VÁF) intézményi adatai.
Van, ami nem kerül fel. A műtéti sebfertőzések, az intenzív osztályos és a koraszülöttosztályos fertőzések adatait a kórházak gyűjtik ugyan, de ezek célzott vizsgálatok: egy adott osztályra és időszakra vonatkoznak, s az intézmény szintjén nem általánosíthatók – mondta a rendezvényen Veress István, az NNGYK járványügyi és infekciókontroll-főosztályának a vezetője. Kimarad az alkoholos kézfertőtlenítők felhasználásának az adata is – korábban éppen ez volt a legtöbbet idézett magyar mutató, ám a hatóság szerint az adat minősége egyenetlen, a kórházak jellemzően a raktári kiadást jelentik, ami nem feltétlenül azonos a tényleges felhasználással.
Az adatokat egy 2009-es egészségügyi miniszteri rendelet alapján, egységes európai szabályok szerint gyűjtik: ugyanaz számít bejelentendő fertőzésnek Svédországban és Bukarestben is.
Ez a szabály viszont nem azonos azzal, amit az orvos a betegágynál fertőzésnek nevez. Az orvosnak elég a gyanú ahhoz, hogy kezelni kezdjen; a statisztikába viszont csak az az eset kerül be, ahol igazolható, hogy a fertőzés magában az intézményben alakult ki – jellemzően úgy, hogy laborlelet is van róla, és a tünetek a felvétel után legalább két nappal jelentkeztek. Vagyis a közölt szám nem minden fertőzött beteget takar, hanem azokat, akiknél a bejelentés minden feltétele teljesült.
Miért nem rangsor?
A közzététel legkényesebb kérdése, hogy egy sorba állított táblázat súlyosan félrevezethet. Két, egymással ellentétes hatás keveredik ugyanis egyetlen számban: az, hogy egy kórház mennyire jól előzi meg a fertőzéseket, s az, hogy mennyire alaposan keresi és jelenti őket.
Aki nem vesz mintát, kevesebb fertőzést talál – ez papíron jobbnak látszik.
A hatóság ezt két módon próbálja kezelni. Egyrészt a fertőzési adat mellé olyan kísérő mutatókat is kitesznek, amelyek a felderítés aktivitását mérik: a Clostridioides difficile esetében például azt, hány székletmintát küldött vizsgálatra az intézmény ezer ápolási napra vetítve. Másrészt kidolgoztak egy kockázatkiigazítási módszert, amely azt veszi figyelembe, hogy az egyes kórházak nem ugyanolyan betegeket látnak el.
Ez utóbbi Surján György és Ferenczi Tamás munkája, s nemzetközi mércével is újdonság. A modell a hazai finanszírozásban használt homogén betegségcsoportokra (HBCS) épül: mind a hétszáznál több csoportra kiszámolják, hogy országosan milyen gyakran fordul elő fertőzés, figyelembe véve a betegek életkorát és nemét. Ebből minden kórházra kijön egy várható esetszám, és ehhez viszonyítják a ténylegesen jelentettet.
A módszernek van egy matematikai sajátossága, amely most kifejezetten kapóra jön: minden kórházat az országos átlaghoz mér, nem egymáshoz.
Vagyis ha az egyik intézménynél 1,24, a másiknál 1,19 jön ki, ebből nem következik, hogy az utóbbi jobb. Surján György szerint a rangsorolás azért is kontraproduktív, mert arra ösztönzi a kórházakat, hogy minél kevesebb esetet jelentsenek.
A felületen a kórházak nem országosan, hanem csak a saját intézménytípusukon belül – első, második, harmadik szintű vagy speciális ellátóként – helyezik el magukat. Aki akarja, természetesen letöltheti a nyers adatokat táblázatban, és sorba rendezheti őket. Ezt megakadályozni nem lehet – ismerte el Ferenczi Tamás. A hatóság annyit tehet, hogy a felület vizuálisan nem sugall sorrendet, és minden ábrához magyarázatot ad.
Ahol a rendszer sérülékeny
A nyilvánosság alapja egy olyan adatbázis, amelyet éveken át bírált a szakma és az oknyomozó sajtó. A Direkt36 korábbi feldolgozásai szerint a kórházak mintegy 14 százaléka egyáltalán nem jelentett fertőzést, egy tüdőgyógyintézet hat éven át nullát írt. A hatóság most azt mondja: a nulla önmagában nem ítélet, hanem jelzés, amely alaposabb vizsgálatot igényel – és hogy a statisztikai konfidenciaintervallum ezt automatikusan kezeli, mert tíz betegből nulla eset nem ugyanaz, mint tízezerből nulla.
Kiderült az is, hogy a jelenlegi rendszer nem tudja megkülönböztetni azt az intézményt, amelyiknek nem volt esete attól, amelyik egyszerűen nem küldött jelentést.
A hatóság szerint a nagyobb, első, második és harmadik szintű kórházaknál nem fordul elő, hogy egyáltalán ne látnának esetet; a probléma jellemzően a kis magánszolgáltatóknál merül fel. Rájuk viszont a kockázatkiigazítás sem alkalmazható, mert a nem közfinanszírozott ellátásokról nem készül HBCS-besorolás.
Az adatok évente frissülnek majd, nem havonta vagy negyedévente. Ennek részben az az oka, hogy az esetszámok kicsik, és rövid időszakban a véletlen ingadozás túl nagy, részben pedig az, hogy a rögzítés és a validálás nagyrészt kézi munka. Oroszi Beatrix országos tisztifőorvos szerint gyakoribb közléshez jóval nagyobb csapatra lenne szükség, mint amellyel ma dolgoznak.
Mihez kezdjen ezzel egy beteg?
A nemzetközi tapasztalat kijózanító: a kórházi minőségi adatokat mindenhol csak a betegek kisebbsége nézi meg, és a mutatókat még iskolázott emberek is gyakran félreértik. Egy amerikai kísérletben, ahol fertőzési adatokat mutattak betegeknek, a résztvevők 72 százaléka értelmezte helyesen az összehasonlítást, amíg csak szöveget látott – amint puszta számokat kaptak, ez 38 százalékra esett. A leggyakoribb hiba az volt, hogy nyers esetszámokat vetettek össze anélkül, hogy figyelembe vették volna, hány beteget látott el az adott intézmény.
Néhány dolog ettől függetlenül működik. Az adatnak akkor van értelme, ha tervezett, halasztható beavatkozás előtt áll valaki – sürgősségi helyzetben nincs gyakorlati haszna.
Érdemes ötéves trendet nézni egyetlen év helyett; a hirtelen, meredek javulás inkább gyanúra ad okot, mint megnyugvásra.
Nézni kell az esetszámot is: kis betegforgalomnál a mutató statisztikailag megbízhatatlan. És a legfontosabb: az adat kérdésfeltevésre való. Ha egy intézmény értéke kiugró, arra rá lehet kérdezni – az is lehet, hogy súlyosabb betegeket lát el, és az is, hogy alaposabban keresi a fertőzéseket.
Az alacsony érték viszont nem garancia semmire. Származhat abból is, hogy kevés mintát vesznek, vagy lazább a bejelentési fegyelem.
A közzététel valódi haszna a nemzetközi bizonyítékok szerint nem a betegek kórházválasztásában van – ez a hatás alig mérhető –, hanem abban, hogy az intézményeket és a fenntartót cselekvésre kényszeríti.
Angliában, ahol 2005 óta kórházi néven, havonta közlik az MRSA-adatokat, egy évtized alatt 87 százalékkal csökkent a jelentett esetek száma – igaz, ott a nyilvánosság mellett kemény, számonkért célszám és forrás is állt.
Ez a magyar konstrukcióból egyelőre hiányzik: nincs elfogadott infekciókontroll-stratégia, nincs célérték, s nincs pénzügyi következmény. Oroszi Beatrix szerint a fertőzések 20-30 százaléka megelőzhető lenne, egyes területeken ennél is több – de hangsúlyozta, hogy szakpolitikai program nélkül ez csak becslés. Az idei költségvetés nem nőtt, a hatóság kapacitása korlátozott.
A tisztifőorvos szerint a kórházaknak ez nem lesz egyszerű időszak, göröngyösnek nevezte a szembesülést. A cél viszont nem a félelemkeltés: az volna a legrosszabb, ha az emberek félnének kórházba menni. Az adat önmagában soha nem ítélet, hanem jelzés, amelyet mindig alaposabb vizsgálatnak kell követnie.
