Nem tudom, hogy alakult ez ki köztünk, de mi a nejemmel rendszerint hajba kapunk a nyaralás vagy nagyobb elutazás előtt. Időnként olyannyira, hogy különféle eszközökkel (a kimért és távolságtartó udvariaskodástól egészen a személyesebb, nyílt sisakosabb felszólításig) tudtára adjuk a másiknak, hogy jobb lenne, ha el se jönne, a családi béke sokkal jobban jár a hiányával. Realitása persze leginkább annak van (ha egyáltalán), hogy én maradok otthon, mert Dusi mégsem mehet az anyja nélkül külföldre. Bár most már az idő kezdi kiegyenlíteni a küzdelmet (betöltötte a tizenkettőt), a „kisfiunk” elvileg nincs olyan mértékben rászorulva az anyai szóra és terelgetésre, elvileg akár velem is elmehetne bárhova. Csakhogy az apai szóra sincs már nagyon rászorulva, és egyre kevésbé lesz. Igazából pár év, és a barátaival megy majd el szórakozni, s magasról tesz a mi jól koreografált füstölgéseinkre. Egy ideig tébláboló statisztákká válunk az életében (ahogy a miénkben is a szüleink), aztán az inga, ha jól teljesítettünk az elmúlt pár évben, magától visszaleng.
Már arra is rájöttem, hogy jobb nyaralás előtt ellődözni a puskaport, mint a kifizetett, ezerszer egyeztetett pihenés közben. Ki akarná úgy nézegetni a granadai Alhambrát vagy a milánói dómot, elmerülni a mindig simogató habokban, szó szerint és metaforikusan habzsolni a tenger gyümölcseit, hogy közben igazából pokolba kívánja a másikat, és már a hangjától is feláll a karján a szőr?
Addig persze sohasem jutottunk el, hogy valaki tényleg otthon maradt volna, mindig közbejött valami, deus ex machina, vagy ha Isten (bármelyik) lustább napot fogott ki éppen, akkor a józan eszünk terelte megint utazható mederbe a konfliktust. És akkor jöhetnek a spanyol partok vagy a francia lankák.
Amúgy haragot fenntartani kész meló, odafigyelés, karbantartott apró gonoszkodások egész sora, persze spontán módon, mert úgy az igazi – kinek van ehhez ereje lazulás közben? Levegőnek nézni a másikat például egy kisebb Airbnb-lakásban totális agyrém. Lehet, hogy előrelátóan nagyobb lakást kellene kivennünk már a tervezés szakaszában. De hát ahhoz meg pénz kell, főként a nyári szezon kellős közepén. Ebből is látszik, hogy veszekedni igazából luxus. És ráfizetés. Ezt valahogy mégis nagyon nehezen tanuljuk meg. Nemcsak mi, hanem az egész emberiség en bloc. (Persze a totális béke is lehet hajmeresztő, lásd: a korábbi mátrixok is összeomlottak a Mátrixban, amikor a gépek közönyös algoritmusai idilli világot teremtettek az emberi képzeletnek. Kell hát a csata, csak kérdés, hogy mikor és mennyi.)
A gyerekkorom sem volt szenvedélymentes ebből a szempontból. Emlékszem, amikor kisebb voltam, anyám pártját fogtam, őhozzá bújtam, mintegy jelezve, hogy történhet bármi, én ott vagyok, eggyel több katonát számolhat a seregében, ami nem volt csekély amúgy: csípős szavakból és ügyesen használt duzzogásokból verbuválódott. Aztán, ahogy kezdtem felfogni, hogy miről szól az adott vita, egyre inkább apámnak adtam igazat, valahogy a megoldást kereső, racionálisabb hangot megütő (azért persze fel-fellobbanó) verziójával tudtam azonosulni.
Egy alkalommal például apám szólt, hogy tudna mosógépet szerezni valahonnan. (A diktatúra idejében minden minőségibb holmit szerezni kellett, nem úgy volt, hogy a lehető legtermészetesebb módon bementünk a boltba, vagy még inkább bekapcsoltuk a laptopot, és házhoz rendeltük a kinézett márka minden oldalról lecsekkolt gépét.) Pár nap múlva haza is hozta, ez volt az első nem román mosógép, nagy várakozás előzte meg az érkezését, főként anyám részéről. Aztán amint meglátta, kitört a balhé. A masina ugyanis felültöltős volt, és nem volt szép kerek szeme az oldalán, ahogy azt minden nyugati filmben látni lehetett. Egy ronda doboz volt, mint egy ablak nélküli autó. Anyám tehát dühöngött, apám pedig bizonygatta, hogy ez volt a jobb választás, meg hogy igazából nem is nagyon volt választék. Ez van, ennek kell örülni. Majdhogynem válásig fajult a dolog. Az már más kérdés, hogy később anyám belátta, nincs jobb a felültöltősnél: jobban elfért a fürdőben, könnyebb volt tisztítani, és nem kellett mélyen lehajolnia, hogy betegye és kivegye a ruhákat. Vagyis a kis ronda gép nagy szolgálatot tett, hosszú, hosszú éveken át. Olyannyira, hogy anyám ma is ilyet használ, pedig ezekből van jóval kevesebb, de ő ragaszkodik hozzá. (Ahogy amúgy a nejem is. Lehet, hogy van itt valamilyen finom játéka a tudatalattinak?)
Utólag nézve a veszekedések legtöbbje tehát igencsak felesleges. Égetjük az idegeket, bizsereg az izgalom (ami ott és akkor azért nem olyan izgalmas), aztán a szeretet immunsejtjeinek kell rendet rakniuk, eltakarítani a romokat.
Én a béke delelőjén újra és újra megfogadom, hogy én bizony többé nem veszekszem (ez kissé olyan, mintha azt mondanám, hogy hiba nélkül élem le az életem), de aztán mindig elkap a gépszíj. Vagy inkább a mosógép: megforgat, átáztat, aztán kiköp tisztán és ártatlanul. Talán csak annyit érhetek el, hogy jó választással minél energiakímélőbbet választok magamnak. És bízom a nem lustálkodó istenekben.
Papp Sándor Zsigmond: Kard helyett pénzesláda