Bóka János az éppen bizonytalan jövőjűjévé vált Partizánon azt mondta: nem biztos, hogy a jövőben működőképes lesz a Fidesz eddigi stratégiája. Ez olyan mondat, amelyben benne van a tökéletes igazság, csak a szórendet kell megváltoztatni hozzá. Helyesen ugyanis így hangzik: a Fidesz eddigi stratégiája biztos nem lesz működőképes a jövőben. Hogy mire jó az említett stratégia, azt épp a tavaszi választás mutatta meg – és ezt nem úgy kell érteni, hogy üzembiztosan jó 38 százaléka (listán), hanem úgy, hogy garantálja a vereséget.
A napokban épp azt publikálta a volt kormánypártra nézve úgymond biztató eredményként az egyik közvélemény-kutató, hogy 20 százalék körül stabilizálódott Orbánék támogatottsága – vagyis négy hónap alatt sikerült csaknem megfelezni a népszerűséget; ennyit röviden a stratégia jóságáról (a 20 százalék nagyjából másfél millió embert jelent, jó esetben).
Bóka szerint „korai még arról beszélni három hónappal a választás után” (az interjú augusztus 11-én jelent meg, ami testvérek között is négy hónappal van április 12. után), hogy mi lenne az igazán nyerő stratégia. Mármint hogy együtt vagy külön, egy pártban, pártszövetségben vagy koalícióban, a civilekkel vagy nélkülük – honnan is olyan ismerős?
Amúgy arra, amikor egy párt beleáll a földbe, mint a gerely, nehéz ütőképes stratégiát csinálni. Az MSZP esete egyszerre tanulságos és hamis példa. Tanulságos, mert 2012-re csaknem visszajöttek, legalábbis a kutatásokban, bár ehhez kellett az Orbán Viktor akkori balkeze, Matolcsy György által összehozott gazdasági miniválság is (hasonló orákulummal Magyar Péter egyelőre – szerencsénkre – nem rendelkezik). És hamis, mert
a Tiszát nem lehet a saját kormányzati múltjával démonizálni; az MSZP-t, onnantól, hogy a Fidesz legalább felszínesen nézve elkezdett kormányzóképesnek tűnni, nagyon is lehetett.
Visszatérve Bóka Jánoshoz, az új, az ideológiát tekintve Orbánhoz hasonlóan nagy utat bejárt frakcióvezető valójában abban nem biztos, hogy tud-e még a Fidesz a teljes jobboldal gyűjtőpártja lenni. Segítsünk neki: nem tud – a jobboldal jelentős része immár a Tiszában van, a Tiszára szavazott, illetve a Tisza sikerében érdekelt. A számok – az április 12-iek és az augusztus közepiek – pont azért állnak úgy, ahogyan állnak, mert ezzel a ténnyel a párt évek óta (!) nem hajlandó szembenézni.
És még valamit nem akarnak látni-hallani: azt, hogy
a Fidesz egyetlen érdemi dilemmáját ma Orbán Viktornak hívják, és ezt a problématömeget semmilyen szövetségi politika nem képes kitakarni.
A választóknak alapvetően a NER önérdekű és öncélú, hatalom- és pénzközpontú, lopásra optimalizált politizálásából lett elegük, ezzel pedig nem lehet anélkül szembefordulni, hogy ne kerüljön szóba annak a felelőssége és jövője, akinél a hatalom szinte teljes egészében, illetve nagyrészt az ellopott pénz is koncentrálódott.
Amit a bukott rezsim politikai felépítménye ehelyett a választások óta művel, az a forró kása kerülgetése, és nehéz nem arra gondolni, hogy azért nem meri senki fölvetni az Orbán-kérdést, mert még mindig félnek tőle a nála lévő informális hatalom, illetve nagyon is valóságos források miatt (ami megint csak visszavezet minket az alapproblémához: a szavazók pont azért büntették a Fideszt, amiért a párt korábbi miniszterelnöke a párton belül ma is érinthetetlen – ezen aligha segít, ha mondjuk 2030-ban a KDNP külön listán szerzi meg a maga 2 százalékát).
Bóka optimista helyzetértékelése szerint ők most az ősrobbanás utáni pillanatban vannak, amikor még bármi lehet. A valóság azonban más: a robbanás – a rendszer lényegének, gazdasági alapjainak és bankszámla-tulajdonosainak fölfejtése után – még csak most következik, és lehet akár akkora is, hogy egyetlen, életjeleket mutató formáció sem marad utána.