Augusztus végétől néhány hét alatt három fontos dátum hatja át a francia irodalmi életet. Augusztus 24-én lesz tíz éve Michel Butor halálának. Augusztus 27-én az Éditions de Minuit kiadó zsebkönyv formájában újra megjelenteti első regényét, az 1954-es Passage de Milant. Szeptember 14-én pedig Butor születésének századik évfordulója következik. Kiállítások, felolvasások, filmes és zenei programok sorozata idézi fel azt az írót, akit a legtöbb irodalomtörténet a nouveau roman, az „új regény” egyik nagy alakjaként tart számon.
Párizsban éppen a századik születésnap estéjén a Maison de la Poésie rendez Butor-felolvasást. Az Archipel Butor egész éves programmal ünnepel: Tourcoing-ban október 3-ig látható a Bernard Plossu fotói és Butor szövegei köré szervezett Paris-Londres-Paris kiállítás, szeptember 14-én Ville-la-Grand-ban nyílik a Humus inscrit tárlat, másnap Laonban Butor filmes munkássága kerül előtérbe, Lucinges-ben pedig októberben Michel Butor en musique címmel nyílik kiállítás az író zenei együttműködéseiről.
A Minuit ugyanazt az első regényt hozza vissza a könyvesboltokba, amelyből már látszott, milyen alapvetően akarja Butor újragondolni a regény szerkezetét. Mindez azonban nemcsak a regény, hanem a kiadó miatt is fontos és jelképes. A német megszállás idején, 1941-ben illegalitásban alapított irodalmi műhelyből a háború után, Jérôme Lindon vezetésével olyan kulturális központ lett, ahol Samuel Beckett mellett Alain Robbe-Grillet, Claude Simon, Marguerite Duras és Michel Butor könyvei is otthonra találtak. Nem volt közös kiáltványuk, nem írtak ugyanabban a stílusban, és sokszor még azt is vitatták, létezik-e egyáltalán az az iskola, amelyhez a kritika sorolta őket. A Minuit fehér borítói azonban a korszakban mégis egyfajta jelzéssé váltak: itt a regényt nem adottságnak, hanem kísérleti terepnek tekintik.
A Minuit 1941-ben, a német megszállás alatt jött létre clandestin, azaz titkos, földalatti kiadóként Jean Bruller – írói nevén Vercors – és Pierre de Lescure kezdeményezésére. Első kötete, Vercors A tenger csendje című műve 1942-ben jelent meg. Jérôme Lindon 1948-ban vette át a kiadó vezetését, amely később éppen a nouveau roman szerzőinek egyik legfontosabb műhelyeként vált világhírűvé.
Egy iskola, amely nem akart azzá válni
A „nouveau roman”, vagyis „új regény” elnevezés az ötvenes évek végén ragadt rá a csoportra. Émile Henriot 1957. május 22-én a Le Monde-ban Robbe-Grillet és Nathalie Sarraute könyveiről írva használta a kifejezést, amelyből rövid idő alatt irodalomtörténeti címke lett. „Kényelmes” név volt, mert egyetlen fogalom alatt lehetett beszélni Sarraute-ról, Robbe-Grillet-ről, Butorról, Simonról és a körülöttük kialakuló irodalmi közegről. Csakhogy éppen az volt a lényegük, hogy nem ugyanazt csinálták.
Robbe-Grillet a hagyományos regény egyik legelszántabb támadója lett. A biztos jellemrajzot, a mindenható elbeszélőt és az ok-okozatilag szépen felépített történetet történeti konvenciónak tekintette, nem a regény természetes formájának. Regényeiben a tárgyak, felületek, terek és ismétlődő látványok sokszor nagyobb súlyt kaptak, mint a hagyományos lélektani magyarázat. A radírok még egy bűnügyi történet szerkezetét használta fel, A féltékenységben azonban már maga a nézés, a feltételezés és a bizonytalanság szervezi a könyvet. Robbe-Grillet 1963-as Pour un nouveau roman című esszékötete később a mozgalom legismertebb elméleti dokumentumává vált.
Sarraute más irányból bontotta le a biztos személyiséget. Már jóval a nouveau roman elnevezés megszületése előtt, a Tropizmusok rövid prózáiban azokat a parányi, még névtelen belső mozgásokat próbálta megragadni, amelyek egy kimondott mondat, egy udvariassági gesztus vagy egy társasági helyzet alatt működnek. Nála éppen az bizonytalan, amit a hagyományos pszichológiai regény olyan magabiztosan nevez meg: az indíték.
A centenárium főbb állomásai
Augusztus 24. – Michel Butor halálának tizedik évfordulója.
Augusztus 27. – Éditions de Minuit: a Passage de Milan új zsebkönyvkiadása.
Szeptember 14. – Michel Butor születésének 100. évfordulója; 20 órakor centenáriumi felolvasás a párizsi Maison de la Poésie-ben.
Szeptember 15. – Locus Lucis / L’Aventure cathédrale vetítése Laonban.
Október 10. – Megnyílik Lucinges-ben a Michel Butor en musique kiállítás.
Claude Simon pedig megmutatta, hogy a történelem sem feltétlenül rendezhető áttekinthető történetté. Háborús tapasztalat, családi emlékezet, fényképek és egymásba csúszó idősíkok alkotják prózáját. Amikor 1985-ben irodalmi Nobel-díjat kapott, már egyértelművé vált, hogy az egykor kísérletinek és olvashatatlannak tartott próza bekerült a huszadik századi irodalom főáramába.
A közös pont voltaképpen a gyanakvás volt. Miért kell egy regénynek úgy tenni, mintha az ember személyisége teljesen megismerhető lenne? Miért kell az időnek egyenes vonalban haladnia? Miért kell az elbeszélőnek mindent tudnia? Miért természetes, hogy a tárgyak csak a szereplők érzelmeit jelképezik? És egyáltalán: ha a huszadik századi ember tapasztalata töredezetté, bizonytalanná és rétegzetté vált, miért kellene továbbra is a tizenkilencedik század biztonságával elmesélni?
Butor nem rombolni, hanem újrarendezni akart
Michel Butor ebben a társaságban mindig kissé különálló figura volt. A nouveau roman egyik alakjaként tartották számon, ő maga azonban nem érezte magát egy iskola tagjának. Butort kevésbé érdekelte a regény „megtisztítása”, mint az, hogy milyen új szerkezeteket lehet építeni a hely, az idő, az emlékezet és a kulturális kapcsolatok között.
Már a most újra megjelenő regényében egy párizsi épület válik szervező elvvé. Több lakás, különféle társadalmi helyzetek léteznek egymás fölött és mellett; nem egyetlen hős halad végig a történeten, hanem maga a ház rendezi kapcsolatba a történeteket. Butor kérdése egyszerűen megfogalmazható, de technikailag nehéz: hogyan lehet a lineárisan olvasható nyelvvel egyidejűséget ábrázolni?
Az 1956-os Időbeosztásban ugyanez a gondolat már egy egész városra terjed ki. Jacques Revel egy angol iparvárosban próbál eligazodni, miközben hónapokkal később naplószerűen rekonstruálja korábbi élményeit. Az írás jelene és a felidézett múlt egymásba csúszik. A város térképe azt ígéri, hogy minden út és hely rögzíthető, a regény viszont éppen azt bizonyítja, hogy a megélt tér sohasem azonos a térképpel. Egy koordináta nem emlék, egy utca neve nem azonos azzal, amit valakinek jelentett.
A Módosulás, Butor legismertebb regénye még egyszerűbb alaphelyzettel dolgozik. Léon Delmont Párizsból Rómába utazik, hogy szakítson addigi életével, és szeretőjével kezdjen újat. A vonat azonban belső laboratóriummá válik: mire az út véget ér, az eredeti döntés is átalakul. A regény híres második személyű elbeszélése folyamatosan kívülről láttatja a főhőst. A francia „vous” egyszerre közvetlen és távolító: mintha valaki végig azt mondaná Delmontnak, mit tesz, mire emlékszik, mitől fél. A forma itt nem díszítés, hanem maga a történés. Az 1957-ben megjelent regény elnyerte a Prix Renaudot-t, és Butort azonnal a korszak legfontosabb újító írói közé emelte.
Négy regény, négy kísérlet
1954 – Passage de Milan / Milánó-köz: egy párizsi ház szerkezete válik regényszerkezetté.
1956 – L’Emploi du temps / Időbeosztás: térkép, város és emlékezet labirintusa.
1957 – La Modification / Módosulás: Párizs–Róma vonatút, második személyű elbeszélés, Prix Renaudot.
1960 – Degrés / Fokozatok: iskola, tudás és kapcsolati hálózatok regénye.
Butor negyedik regénye, a Fokozatok után azonban lényegében kisétált a regény műfajából. Ez az egyik legérdekesebb mozzanat a pályáján. Ha a nouveau roman célja egy új regénytípus létrehozása lett volna, egyik legfontosabb szerzője miért hagyta abba négy könyv után? Azért, mert Butor számára a kísérlet fontosabb volt, mint a műfaj. Esszék, útikönyvek, költői szövegek, művészkönyvek és képzőművészekkel, fotográfusokkal, zenészekkel létrehozott munkák következtek. Életművének nagyobb része végül a művészkönyvekhez és más alkotókkal létrehozott munkákhoz kötődött.
Ezért különösen találó, hogy a 2026-os centenáriumi program sem kizárólag a regényíró Butort ünnepli. A kiállítások fotóval, zenével, könyvművészettel és filmmel kapcsolják össze az életművet. A késői Butor felől visszanézve a nouveau roman is másként látszik: nem a történet elpusztításának mozgalmaként, hanem annak bizonyítékaként, hogy egy könyv szerkezete bármikor újragondolható.
Visszatért a cselekmény-központúság, de megtört a hegemóniája
A nouveau roman legkönnyebben karikírozható állítása az volt, hogy nincs többé szükség történetre, hősre vagy pszichológiára. A valóság jóval érdekesebb. A radírokban van nyomozás. A Módosulásban van házassági válság, szerető és döntés. Az Időbeosztásban van idegen város, titok és emlékezés. Claude Simonnál ott van a háború, Durasnál a vágy és a veszteség. A történet nem tűnt el; inkább elvesztette azt a kiváltságát, hogy magát a valóságnak adhassa ki.
És ebben a nouveau roman látványosan győzött. A mai regény, film és sorozat természetesen váltogat nézőpontokat, ugrik idősíkok között, használ megbízhatatlan elbeszélőt, ismétli ugyanazt az eseményt több változatban, vagy tudatosítja, hogy amit látunk, egy szerkesztett történet. Ezek az eljárások ma már nem feltétlenül avantgárd jelek. Olyan eszközökké váltak, amelyeket krimi, családregény vagy televíziós sorozat is gond nélkül használ.
A lázadó irodalmi mozgalom programja részben vereséget szenvedett. Az olvasók nem mondtak le a történetről, a szereplőkről és az érzelmekről. A könyvpiac ma is tele van „cselekményes” regényekkel. De a történet közben megváltozott. Már nem kell elhinnünk, hogy csak egyetlen nézőpont mondhatja ki az igazságot, hogy az emlékezet pontos felvétel, vagy hogy a kronológia önmagában értelmet teremt.
A nouveau roman nem megölte a regényt, hanem megtanította kételkedni saját eszközeiben.
A nouveau roman nem egy lezárt iskola, amelynek szabályait újra követni kell, hanem annak felismerése, hogy a regénynek nincsenek örök szabályai. Éppen akkor marad életben, ha időnként képes megkérdőjelezni azt, amit addig természetesnek vélt.
