Különös hazatérés ez. A balatonfüredi Vaszary-villa falain most annak a festőnek a képei függnek, akinek pályakezdését a ház egykori tulajdonosa segítette. Vaszary Kolos bíboros-hercegprímás nemcsak János nagybátyja volt, hanem egyik legfontosabb korai támogatója is. 1891-ben, még pannonhalmi főapátként magával vitte huszonnégy éves unokaöccsét egy nagyobb itáliai utazásra. Amikor ősszel esztergomi érsekké nevezték ki, útjuk megszakadt, Vaszary János pedig később maga is Esztergomba költözött.
Itália azonban nem tűnt el az életéből. Évtizedekkel később újra és újra visszatért, és a húszas-harmincas években az Adria és a liguriai tengerpart már festészetének egyik legfontosabb terepe lett. A fiatal művész még tanulni indult oda nagybátyjával; az idősödő Vaszary pedig már olyan festőként érkezett, aki néhány vonallal és színfolttal képes volt megteremteni egy strand egész kavargó világát.
A mostani találkozásnak van egy másik előzménye is. A Magyar Nemzeti Galéria 2022-ben Vaszary. Az ismeretlen ismerős címmel rendezett életmű-kiállítást, amelynek egyik szenzációja az a negyven festmény volt, amelyet hat évvel korábban találtak meg a múzeum raktárában. A képek két, pecséttel lezárt, spárgával átkötött vászontekercsben feküdtek egy polcsor mögötti, falnak fordított szekrényben. A tekercseken halvány „VASZARY” felirat állt. Bár a hagyatéki dokumentumokban szerepeltek, a törzsleltárba nem kerültek be, így évtizedekre eltűntek a szakma látóköréből.
Remekművek a raktár mélyérőlA negyvenből huszonnégy restaurált festményt 2022-ben már láthatott a közönség, ezüstszínű keretben, „Új felfedezés” felirattal. Most részben ez az anyag érkezett Balatonfüredre, de nem a budapesti tárlat kisebb változataként. Vígh Annamária történész-muzeológus, a Szépművészeti Múzeum általános főigazgató-helyettese lapunknak azt mondta, bár a két kiállítás címe hasonló, a mostani „más súlypontokat használ, és más elemekkel, más művekkel gazdagítja a tárlatot”. És maga a helyszín is más jelentést ad a képeknek: Vaszary Kolos egykori nyaralójában a festő és támogató nagybátyja kapcsolata is jelen van.
Mindig másképpen festeni
Ha egymás mellé tennénk néhány képet a kiállítás elejéről és végéről, aligha gondolnánk elsőre, hogy ugyanaz az ember festette őket. A korai akadémiai tanulmányok, a századforduló parasztfigurái, az első világháború sötét képei, a húszas évek expresszív kompozíciói és a harmincas évek könnyednek látszó tengerpartjai között nem egyszerűen évtizedek teltek el. Vaszary mintha időről időre újratanulta volna a saját mesterségét.
Már 1903-ban olyan gondolatot fogalmazott meg, amely szinte az egész későbbi életmű programjaként olvasható:
az élet számára nem mozdulatlan modell, hanem formában, színben és fényben folyton változó kaleidoszkóp.
A festészetének története pedig mintha ennek a változásnak a követése volna.
Nem ragaszkodott ahhoz, amit egyszer már megtanult. Az akadémiai képzettség birtokában fordult a naturalizmus, majd az impresszionizmus, az expresszionizmus és más modern irányzatok felé. Nem azért, hogy valamelyik iskola követője legyen, hanem hogy mindegyikből használja azt, amire éppen szüksége van. A megnyitón is elhangzott róla: „Igazi vérbeli kereső és folyton megújulásra képes alkotó volt.”
Jó példa erre a Pihenő nógrádi búcsúsok. Vaszary feleségének visszaemlékezése szerint Nagyboldogasszony napján, Szántó és Rétság között pillantották meg az ünneplőbe öltözött, fa alatt pihenő asszonyokat és lányokat. A látvány annyira megragadta a festőt, hogy később Rétságra költözött, parasztházban bérelt szobát, hogy dolgozhasson a témán. Még fontos a megfigyelt valóság, az emberi test súlya, a táj és a figurák viszonya.
Néhány évvel később már egészen másképpen néz.
A Felhő a Balaton felett még atmoszférát fest, a Virágos domboldal felületén azonban már szinte önálló életre kelnek a színek. Az itáliai városképeken tovább egyszerűsödnek a formák. Mintha egyre kevésbé az érdekelné, mit lát, és egyre inkább az, hogyan lehet festészetté alakítani a látványt.
Amikor elsötétülnek a színek
Ezt a történetet azonban túlságosan egyszerű volna a folyamatos felszabadulás történeteként elmesélni.
Az első világháború Vaszary művészetét is megtöri. Hadifestőként járta a frontokat, és a háborús tapasztalat után néhány évig festészetének színei is elsötétedtek. A vallási témák új jelentést kaptak nála; többször megfestette a Golgotát és a szenvedő Krisztust. A húszas években valóságos fekete korszak alakult ki művészetében.
Ennek a gondolatnak egyik késői és különösen nyugtalanító változata az 1937 körül készült Budapest kálváriája III., az újonnan felfedezett festmények egyike.
Első pillantásra modern nagyvárosi jelenetet látunk. Emberek tömege, lovasalakok, üldögélők a kávéházi asztaloknál, automobil, az éjszakába hasító fény. A kép közepén egy feketébe öltözött rendőr tárja szét a karját. A szem könnyen rajta akad meg – talán éppen ezért lehet csak később észrevenni, mi történik a kép jobb szélén.
Ott halad Krisztus.
Fehér alakja a kereszt súlya alatt görnyed, miközben körülötte Budapest éli a maga zaklatott életét. Senki sem fordul felé. A tömeg nem veszi észre. Szinte a néző sem. Ahogy a megnyitóbeszédben elhangzott:
„A színes nagyvárosi forgatagban szinte észre sem vesszük a kereszt alatt görnyedő embert.”
Vaszary nem történelmi Jeruzsálemet fest, hanem saját jelenébe helyezi át a passiót. A modern város közepén megtörténhet a kálvária, miközben mindenki mással van elfoglalva. 1937: nehéz úgy nézni erre a képre, hogy ne érezzük nyugtalanítónak. De nincs szükség arra, hogy utólag pontos politikai jóslatot olvassunk bele. A közöny önmagában elég erős állítás.
És különös utóéletet ad a képnek, hogy maga is évtizedekre eltűnt a szem elől: egy észrevétlen Krisztus egy sokáig észrevétlenül maradt festményen.
Párizs után Tata
Vaszary azonban nem marad ebben a sötétségben. Párizs, a modern nagyváros, a kávéházak, az éjszakai fények és a divatos nők ismét megtöltik színekkel a képeit. Salomék, nagyvilági dámák, korzók következnek. A modern élet látványa nem elidegeníti, hanem izgatja.
Rajongott a technikai újdonságokért is: a rádióért, a repülőgépért, az automobilért. Megértette, hogy a modern élet új sebessége a látást is megváltoztatja, és a festészetnek erre valamiképpen válaszolnia kell.
Aztán egészen más világ következik: Tata.
Az itt készült képekből szinte rekonstruálható Vaszary magánéletének tere. A Tatai enteriőr, a Kilátás a verandára, a Virágoskert, az Akt kertben zöld kerítés előtt, a Tulipánok vázában vagy a Virágcsendélet kék virágokkal között több újonnan felfedezett mű is található. Nem reprezentatív portrék vagy nagy történelmi kompozíciók: szoba, veranda, kert, virágok, bútorok, egy-egy emberi alak.
Megtalált Vaszary-alkotások
2016-ban nem először fordult elő, hogy Vaszary János életműve évtizedek múltán váratlan leletekkel gazdagodott. Vaszary Jánosnak negyvenegy év szünet után, 2007-ben rendezett nagy életmű-kiállítást a Magyar Nemzeti Galéria; már annak előkészítésekor is több lappangó festmény került elő. Azon a tárlaton a szélesebb közönség megismerhette az érsekvadkerti katolikus templom Szent András-főoltárképét is.
Néhány évvel később az Országos Széchényi Könyvtár Plakát- és Kisnyomtatványtárának raktárában két koszos, gyűrött pasztellrajzra bukkantak. Kiderült, hogy Vaszarynak az 1905-ös velencei nemzetközi kiállítás magyar terméhez készített kárpittervei kerültek elő. A felfedezés egy régi művészettörténeti tévedést is helyretett: bebizonyosodott, hogy a Jegyespár című kárpitot évtizedeken át fordítva állították ki – és fordítva is leltározták.
A Kilátás a verandára különösen szép játék a térrel. A néző bent áll a szobában, előtte az ajtó, azon túl a veranda, majd a kert. Egyik tér nyílik a másikból, miközben a kint és bent határa szinte feloldódik.
Vaszaryné egy apró műtermi szokást is feljegyzett a férjéről. A festő nem palettán, hanem üveglapon keverte az olajfestéket, és amikor az megtelt, kidobta. Felesége viszont szerette nézegetni ezeket az üveglapokat, amelyeken az élénk és tompa, harsogó és sötét foltok szeszélyesen váltakoztak.
Mintha a késői Vaszary-festmények kicsiny, véletlen előképei lettek volna.
A tengerpart vakmerősége
És aztán ott a tenger.
Vaszary újra meg újra visszatért Itáliába. Rimini, Velence, Nervi, Viareggio, Portofino, Rapallo, Nápoly, Taormina: a mediterrán világ számára nem egyszerűen úti cél, hanem festői laboratórium lett.
1928-ban Ravenna–Rimini címmel írt az olasz tengerpartról. A strandot nézve ugyanúgy figyeli a világot, ahogyan festés közben: lila, citromsárga, cinóber, terrakotta és sáfrányszín, bronzos és kékeslila testek kavargását látja. A fürdőzők sokaságáról azt írja, mintha a régi Róma valamennyi tartománya adott volna itt találkozót egymásnak „vakmerő szín- és formagazdagságban, kiapadhatatlan változatosságban”.
A kor egzotizáló szóhasználata ma már feltűnő. A festői tekintet azonban világosan felismerhető benne:
Vaszary az embereket is színként, formaként, mozgásként látja.
A harmincas évek strandképein pedig már szinte minden fölösleges részlettől megszabadul.
A Labdázók a strandon figurái nem portrék. Testük mozdulat, szín és irány. A tenger sem egyszerűen kék: egymás fölé húzott kék, zöld, rózsaszín és lilás sávokból keletkezik. A Három férfi a tengerparton még kevesebből építkezik. Három hátulról látott alak, néhány erős kontúr, mögöttük a víz vízszintes ecsetvonásai.
Szinte semmi. És mégis ott a strand.
A Csónakosok a tengerparton vagy a Tengerparti hotelszoba már olyan könnyedséggel készültnek látszik, mintha Vaszarynak elég volna néhány ecsetvonás ahhoz, hogy megteremtse a fényt, a levegőt, a tengert. Pedig ez a könnyedség hosszú út eredménye: akadémiai tanulmányok, újabb és újabb stílusok, háború, fekete képek, Párizs, Tata és évtizedeken át tartó munka van mögötte.
Talán ezért is pontos az a Vaszaryról elhangzott megállapítás, hogy
optimista volt, „de nem az az ember, aki a dolgokat túl könnyen veszi”.
A mediterrán fény mintha magát a festés módját is megváltoztatná. Ha Caravaggiónál vagy Rembrandtnál a sötétből előtörő fény kijelöli és plasztikussá teszi a formát, Vaszary késői itáliai képein szinte az ellenkezője történik: a mindent elárasztó fény feloldja a tárgyak és az emberi testek körvonalait. Ebben távoli rokona Egry Józsefnek, akinél a balatoni fény ugyancsak képes anyagtalanná tenni a látványt. Vaszarynál azonban nincs meg Egry metafizikus komolysága: az ő tengerpartjain a formák mintha egyszerűen beleoldódnának a nyárba.
A Budapest kálváriájában az éjszakai reflektorfény kutat, pásztáz, drámai helyzetet teremt, miközben Krisztus észrevétlen marad. Itáliában viszont már nincs sötétség, amelyből bármit ki kellene emelni: minden fényben áll, és éppen a túl sok fény kezdi eltüntetni a dolgokat.
Képek ezüstszínű keretben
A balatonfüredi kiállítás ötven festménye között járva az ezüstszínű kereteket is érdemes figyelni. Ezek jelzik a 2016-ban megtalált műveket. Korai tanulmány, tatai enteriőr, tengerparti jelenet és a Budapest kálváriája is köztük található. A negyven előkerült festmény nem egy elveszett korszakot töltött ki, hanem Vaszary pályájának szinte egészén szétszóródott.
Talán nem is az a legérdekesebb bennük, hogy sokáig nem ismertük őket. Hanem az, hogy miután visszakerültek a többi kép közé, még világosabban látszik általuk, mennyire nehéz egyetlen Vaszaryt találni Vaszary János életművében.
A huszonnégy éves festőt 1891-ben nagybátyja vitte magával Itáliába. Több mint négy évtizeddel később Vaszary még mindig ugyanoda indult vissza, de már egészen más szemmel nézte ugyanazt a fényt.
És még mindig tanult belőle.
Infó: Vaszary – Az ismeretlen ismerős – Új felfedezések a Magyar Nemzeti Galéria Festészeti Gyűjteményében. Vaszary Galéria, Balatonfüred. Kurátor: Gergely Mariann művészettörténész, főmuzeológus. Megtekinthető: 2027. január 3-ig.
